A telefon képernyője felvillant a műszerfalon, és Grant Mercer legújabb üzenete vöröslött a sötétben: *„Ne beszélj a Northstarral. Meg kell vitatnunk, hogy mit tudsz.”*
Lenéztem a készülékre, de még csak meg sem érintettem. A gyomromban lévő feszültség, amely az irodában még a torkomat szorongatta, hirtelen tiszta, hideg bizonyossággá alakult át. Hat éven keresztül én voltam a Mercer Dynamics láthatatlan tartópillére. Én voltam az, aki akkor is bent maradt, amikor a rendszer összeomlott; én voltam az, aki a nehéz tárgyalásokon megmentette a cég arcát; és én voltam az, aki egyetlen szó nélkül lenyelte a megaláztatást, mert azt hittem, a lojalitásnak van értéke.
De a lojalitás Grant Mercer szemében nem volt más, mint egy olcsó alapanyag. Olyan üzemanyag, amit be lehet önteni a motorba anélkül, hogy megkérdeznék, maradt-e még egyáltalán ereje.
Most azonban a motor nem a Mercer Dynamicsnél pörgött tovább.
Ujjammal némítottam a telefont, majd áttettem a táskámba. A mélygarázs hűvös, betonillatú levegőjében mély levegőt vettem, elfordítottam a gyújtáskulcsot, és kihajtottam a chicagói délutáni forgalomba.
—
A Northstar Logistics központja a belváros modern, üvegborítású felhőkarcolójának harminckettedik emeletén kapott helyet. Amikor 4:15-kor beléptem Evelyn Shaw irodájába, a szobát már átitatta a várakozás csendes izgalma. Evelyn egy aranyszínű tollat forgatott az ujjai között, miközben a chicagói horizontot bámulta a hatalmas ablakon keresztül.
– Látom, a telefonodat kikapcsoltad – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Grant megpróbált elérni?
– Hússzor hívott, a HR tízszer, Nolan pedig valószínűleg most töri össze a saját asztalát a tehetetlenségtől – feleltem, miközben leültem a bőr fotelbe az asztala előtt. – És elküldte az első fenyegető üzenetet is: ne beszéljek a Northstarral, mert meg kell vitatnunk, mit tudok.
Evelyn lassan megfordult, és a szeme teli volt egy sötét, éles élű élvezettel.
– Hogy mit tudsz? – ismételte meg halkan. – Kedves Grant. Azt hiszi, még mindig a csicskása vagy, akit egy kis pszichológiai nyomással sarokba lehet szorítani. Nos, Claire, akkor beszéljük meg. Mit is tudsz a Vantage Health-pályázatról, amit neki most hirtelen ennyire sürgősen el kellene felejtenie?
A kávéscsésze megcsikordult a csészealjon, miközben előhúztam a mappámat.
– A Vantage Health a Mercer Dynamics történetének legnagyobb dobása. Grant az egész jövő évi költségvetést és a terjeszkedési hitelkeretet arra tette fel, hogy megnyerje ezt a tendert. De van egy apró hiba a pályázatukban – mondtam, és a hangom határozottan csengett. – Egy olyan alapvető hiba, amit én magam építettem be a logisztikai modellbe tizennyolc hónappal ezelőtt, amikor még azt hittem, hogy a Mercer érdekeit szolgálom.
Evelyn összehúzta a szemöldökét.
– Milyen hiba? A mi elemzőink átnézték a Vantage nyilvános adatait; a logisztikai költségvetésük szoros, de logikusnak tűnik.
– Logikusnak tűnik, ha az ember a Mercer saját tulajdonú raktárbázisára épít – bólintottam. – De Grant a múlt hónapban titokban eladta a chicagói és az indianapolisi elosztóközpontok egy részét, hogy likvid tőkét szabadítson fel a részvényesi osztalékhoz. A Vantage pályázatában azonban továbbra is a régi, már nem létező raktári kapacitásokra hivatkoznak. A szoftveres integrációjuk októberben össze fog omlani, mert a rendszer nem fogja tudni kezelni a tranzitidőket.
Evelyn szája szétnyílt, majd lassan egy széles, diadalmas mosoly húzódott a szélére.
– A fene egy meg is egye… – suttogta. – Grant saját magának ásott sírt, és még azt is hitte, hogy ő épít piramist. És te ezt mind tudtad?
– Én írtam a modellt – feleltem hűvösen. – És mostantól ez a modell a Northstaré.
—
Az éjszaka a harminckettedik emeleten nem a pihenésről szólt. Evelyn összehívta a cég felsővezetőit és a Vantage-pályázatért felelős mérnöki csapatot. Mire lemetszettük a hajnali égboltot Chicago felett, a Northstar teljesen átírta a stratégiáját. Nemcsak hogy elkerültük a Mercer csapdáját, de egy olyan agresszív, alternatív ajánlatot dolgoztunk ki, amely a Vantage számára nemcsak olcsóbbnak, de három hónappal gyorsabban megvalósíthatónak is tűnt.
Hétfő reggel 8:00 órakor hivatalosan is átvettem a vezérigazgató-helyettesi irodát. Az asztalomon friss virág, egy üveg pezsgő és a Northstar igazgatóságának üdvözlő levele várt. A nevem már ott szerepelt a cég belső hálózatán, a hivatalos szervezetben: Claire Bennett, COO.
De a igazi show délelőtt 10:30-kor kezdődött.
A Vantage Health chicagar központi tárgyalójában ültünk. A hosszú, fényes mahagóni asztal egyik oldalán Evelyn és én foglaltunk helyet a Northstar csapatával. A túloldalon pedig… ott ült Grant Mercer, Nolan Price és a Mercer Dynamics teljes jogi osztálya.
Amikor Grant belépett a terembe, a tekintete magabiztos volt, szinte arrogáns. A selyemnyakkendője tökéletesen simult a sötétkék öltönyéhez. De a léptei megakadtak, amikor a tekintete végigpásztázott az asztalon, és megakadt rajtam.
A vér azonnal kifutott az arcából.
A szeme kerekre nyílt, és a keze, amivel a bőrtáskáját fogta, görcsösen rándult egyet. Nem számított rá, hogy ott leszek. Nem számított rá, hogy a „kis logisztikai igazgató”, akinek a tízszázalékos fizetésemelését kinevette, három nappal később a rivális cég legmagasabb vezetőjeként ül szemben vele a legfontosabb szerződésért folytatott háborúban.
– Ő… ő mit keres itt? – sziszegte Grant Nolannek, de a hangja elég hangos volt ahhoz, hogy a terem elején is hallani lehessen. – Ez összeférhetetlenség! Ő a mi volt alkalmazottunk! Kérem a kivezetését!






