Két lépést tett felénk, és a döbbenettől elállt a lélegzetünk: apám, akit az előző évben temettünk el, még mindig élt. Felfedte, hogy csak megrendezte a halálát, hogy elmeneküljön a Tanács elől, és figyelmeztetett minket, hogy anyósom meg akarja szerezni a csecsemő DNS-ét, hogy eladja a feketepiacon, miközben ő maga arra törekedett, hogy eltüntesse a gyermek „rendellenességét”.
A fegyver ütőszegének fémes kattanása mennydörgésként visszhangzott a reaktor szűk terében. A férjem megdermedt mellettem, karjai átöleltek engem és a kisbabánkat, mint egy hiábavaló emberi pajzs. A szívem hevesen vert, miközben a mélyben lévő reaktor kékes fénye megvilágította anyósom nyugodt és szörnyű arcát. Nem tétovázott; a szemében nyoma sem volt annak az anyai szeretetnek, amit éveken át láttam a vasárnapi ebédek során.
„Tegyétek le azt az aktatáskát, és adjátok ide a gyereket, különben az első lövés egyenesen a térdébe megy” – parancsolta jeges, acélkemény hangon.
Kifutott a tüdőmből a levegő, amikor nehéz léptek zaját hallottam meg a hátunk mögött. A bátyám és az emberei elállták az átjáró másik oldalát. Csapdába estünk, harminc méteres szabadesésben egy tiszta és instabil energiájú szakadék felett. A baba hangosabban kezdett sírni, fuldokolva a folyosón kavargó vörös füsttől és a belőlem áradó, látható pániktól.
„Anya, kérlek…” – suttogta a férjem, a hangja elcsuklott a teljes bizalom elárulásától, amelyet egész életében táplált. „Mit csinálsz? Ő az unokád!”
„Ő az egyetlen örökös, aki rendelkezik a teljes genetikai szekvenciával, fiam” – vágott vissza, enyhén oldalra hajtva a fejét. „A projektnek szüksége van rá. És nagyon jól tudjátok, hogy a ti jelenlétetek itt mindig is csupán eszköz volt a cél eléréséhez.”
Ezek a szavak úgy érték a férjemet, mint egy ökölcsapás. Kissé megingott hátrafelé, és a lába hozzáért a fémszerkezet széléhez, meglazítva néhány apró csavart, amelyek a fénylő mélységbe hullottak. Ösztönösen magamhoz szorítottam a babát, érezve bőrének melegét a tarkómon, megfogadva, hogy inkább vetem magam a mélybe, semmint hogy átadjam a fiamat ennek a kígyófészeknek.
Hirtelen az anyósom melletti központi panel veszettül sípolni kezdett. A visszaszámlálás, amelyet a képernyőkön láttam, elérte a három percet, és a reaktor jelzőfényei hirtelen kékről fenyegető sárgás-narancssárgára váltottak. A talaj megremegett a talpunk alatt, mély vibrálás futott fel a cipőtalpunkig.
„A rendszer összeomlott!” – kiáltotta az egyik csuklyás férfi mögöttünk. „Azonnal ki kell menekíteni a célpontot!”
A bátyám előrevetette magát, puskatusával a kezében, hogy lefegyverezze a férjemet, de még mielőtt a fegyver elérte volna, a férjem meglepő mozgékonysággal kitért, és a vállával visszalökte a behatolót. Az ütközés erejétől a bátyám elvesztette az egyensúlyát a keskeny rámpán. Kihasználva a zűrzavar ezen másodpercét, meghúztam a férjem karját egy vészlétrák felé, amely a verem falára volt rögzítve – egy műszaki hozzáférési pont, amely elhagyatottnak tűnt.
– Ugorj! – kiáltottam, miközben hátranézés nélkül leugrottam az alattam lévő karbantartó platformra.
A kétméteres zuhanás erejétől ropogtak a térdeim, de a babát szorosan a karomban tartottam, az állammal védve a fejét. A férjem egy másodperccel később zuhant le mellém, fájdalmas ordítást hallatva, ahogy kibicsaklott a bokája. Felettünk lövések zaja visszhangzott a fémszerkezeten, és szikrák hullottak ránk.
Rohantunk, botladozva és utat törve magunknak a karbantartó csöveken keresztül, csupán a kétségbeesetten villogó sárgás villogók fényére hagyatkozva. Az égett szag másodpercről másodpercre erősödött, jelezve, hogy a főkapcsolótábla meghibásodása éppen tönkreteszi az egész komplexum áramköreit.
Az első kanyarban egy páncélozott ajtóra bukkantunk, amely egy elhagyatott vasúti sínekkel szegélyezett föld alatti alagútba vezetett. Halvány holdsugár szűrődött át a mennyezeti rácson keresztül, feltárva a birtokot körülvevő erdő felé vezető kijáratot. A megkönnyebbülés rövid életű volt.
A sínek mellett állva, a halvány holdfényben ott volt valaki, akire soha nem számítottam volna ezen a helyen.
Az apám volt az. Az az ember, akit öt évvel korábban temettünk el, ugyanazt a fekete szövetkabátot viselve, egy adó-vevőt tartva a kezében, és olyan tekintettel meredve ránk, amelyből hiányzott minden meglepettség, s csupán szörnyű és hidegen számító várakozás sugárzott belőle.
9. rész: A halottnak hitt apa sokkoló újra feltűnése káoszt idéz elő az alagútban, és egy félelmetes technológiai titokra derít fényt magában a csecsemőben.






