– Iris? – szólított meg, és elmosolyodott.

Megismertem. Thomas volt, az egyik szomszédom, akivel az elmúlt hónapokban egyre többet beszélgettünk. Kedves volt, figyelmes, és ami a legfontosabb: őszinte.

– Thomas? – lepődtem meg. – Mi ez a virág?

– Csak gondoltam, megleplek – mondta, és átnyújtotta a csokrot. – És megkérdezem, nincs-e kedved meginni egy kávét valamikor.

Elvettem a virágot, és éreztem, ahogy a szívem egy kicsit gyorsabban kezd verni.

– Nagyon szívesen – válaszoltam, és a mosolyom őszinte volt.

Ahogy Thomas elhajtott, beléptem a házba, és a konyhaasztalhoz léptem. Oda, ahol egykor a világom összeomlott. De most, ahogy a virágokat egy vázába tettem, és a napfény bevilágított az ablakon, tudtam, hogy egy új fejezet kezdődik.

Egy fejezet, amit én írok, és amiben nincsenek titkos telefonok, nincsenek hazugságok, és nincsenek megkésett bocsánatkérések.

Csak én vagyok, a saját erőm, és a jövő, ami tele van lehetőségekkel.