Az üvegen túl Karen a munkatársaim egyikével nevetett. Damian kitöltött magának egy pohár whiskyt, és máris visszatértek a bulihoz, nyitva hagyva a bőröndjeiket az ágyamon, mintha az ügy le lenne zárva.
Anyám szavai ragyogtak a képernyőn: Karennek ugyanúgy megérdemelt ez a ház, mint neked.
Az előleget a megtakarításaimból fizettem ki. A jelzáloghitel a nevemen volt. Minden egyes szék, lámpa, függöny és tányér a keresett pénzemből származott, anyám mégis mindezt olyasvalamivé fokozta le, amit osztozkodhat.
Letiltottam a telefonomat, és visszasétáltam.
– Minden rendben? – kérdezte halkan Rachel barátnőm.
Elmosolyodtam. – Tökéletes.
Karen meghallott, és odapillantott. Fél másodpercre bizonytalanság futott át az arcán. Aztán visszafordult a vendégeimhez, és folytatta a színjátékot.
Perceken belül a saját otthonom dicsőségét sajátította ki.
– Ó, mondtam Lydiának, hogy ezek a függönyök lágyítják a szobát – mondta egy kollégámnak, aki hat éve ismert.
Azt a függönyt addigi életében nem is látta.
– És a kanapé lényegében az én választásom volt – mondta a szomszédomnak, miközben végighúzta a kezét azanyagon. – Lydiának segítségre van szüksége az ilyenekben.
Damian mellette állt, a házavató poharamból kortyolgatva a bourbonömet. Egyikük sem kérdezte meg, hol fognak aludni, mert azt hitték, már tudják.
Tovább szolgáltam az ételt, újratöltöttem a poharakat, és megköszöntem a vendégeknek, hogy eljöttek. Hallgattam, amint a házamat dicsérő szavakat átirányítják arra a nőre, aki csomagokkal érkezett, és kisajátította a hálószobámat.
De abbahagytam a vitát.
Ez volt az, amitől Karen ideges lett.
Figyelte, amint felvágom a tortát, nevetek a főnökömmel, és éjfél után bezárom a bejárati ajtót az utolsó vendég mögött.
Amikor a ház elcsendesedett, ott termett a lépcső alján, az én fürdőköpenyemet viselve.
– Holnap beszélnünk kell a szekrényhelyről – mondta.
Ránéztem a köpenyre, aztán az arcára. – Holnap.
Elégedettnek tűnt.
Másnap reggel hat óra negyvenkor Karent és Damiant a konyhámban találtam, amint a bögréimből kávéznak. A bőröndjeik eltűntek a folyosóról, Karen kozmetikumai elöntötték a fürdőszobai pultomat, Damian cipői pedig az ágyam mellé kerültek.
Karen nem köszönt.
– Kulcsok kellenek – mondta. – Előbb érkezünk haza, mint te, és nem fogunk kint várakozni.
A pultra tettem a munkahelyi táskámat, és a szemébe néztem.
– Korábban jövök haza – mondtam. – Előbb a kulcsok ügyét kell elintéznem.
Damian tovább keverte a kávéját, de Karen keze megállt a bögrén.
Amióta átlépte a küszöbemet, először nem mosolygott.
– Hogyhogy korábban jössz haza? – kérdezte Karen, és a hangja már nem volt olyan magabiztos, mint előző este. A bögre műanyag füle megnyikordult az ujjai között, ahogy szorítani kezdte. – Van egyáltalán jogod ahhoz, hogy…

– Ez az én házam, Karen – szakítottam félbe, a hangom pedig olyan hideg volt, mint a reggeli konyhapult márványa. – Nem te felejted el nap mint nap, hanem én fizetem a részleteket. A kulcsokat pedig elfelejtheted. Most pedig indulok dolgozni. Ha este, amikor hazaérek, bárhol máshol látom a holmitokat a hálószobámon kívül – vagy ha egyáltalán itt talállak titeket –, nem a rendőrséget hívom először. Hanem egy teherautót, és a cuccaitokat kihajigálom az utcára a kukák mellé.

Damian felnézett a kávéjából. – Claire, ne légy már ilyen rideg. Család vagyunk. Anya csak akart…

– Anya majd otthon gondoskodik rólatok, ha maradt még pénze a luxusra – vágtam rá, majd fogtam a táskámat, és kiléptem az ajtón, hátrahagyva őket a félhomályos, illatos konyhámban.

Aznap az irodában minden gondolatom az otthonom körül járt. Nem tudtam a projektekre koncentrálni. Tudtam, hogy Karen nem fogja ennyiben hagyni. Olyan családból származtunk, ahol a nők – anyám és Karen – mindig azt hitték, hogy a hangosabb szó, a mártírszerep és a mások kizsigerelése elegendő ahhoz, hogy mindent megkapjanak. De most először nem engedtem meg magamnak, hogy megbocsássak.

Amikor este fél hat körül befordultam az utcánkba, megláttam a sötétkék szedánt a kocsifelhajtón. Anya autója volt.

A szívverésem felgyorsult, de nem a félelemtől, hanem a haragtól. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, a nevetés és a zsörtölődés hangjai csaptak meg. Anya a nappaliban ült, a kényelmes fotelomban, és éppen teát kortyolgatott a porceláncsészémből, miközben Karen valamilyen ruhát magyarázott neki a kanapéról.

– Megjött – mondta Karen, és a hangjában azonnali győzelmi mámor bujkált. – Anya, mondd meg neki te! Nem viselkedhet így a saját testvérével.

Anya lassan letette a csészét az asztalra. Nem sietett. Az az arcvonása ült ki a vonásaira, amit gyerekkorom óta ismerek: a csalódott anya álarca, aki attól vár tiszteletet, akit éppen most tipor sárba.

– Claire – mondta mély, szemrehányó hangon. – Hogy tehetted ezt a testvéreddel? Damiannel együtt utcára akarsz tenni minket? Karen egész éjjel sírt miattad.

Megálltam a küszöbön. A táskám a vállamon lógott. Lassan végignéztem rajtuk: anyán, akinek a retikülje a kis asztalon hevert; Karenen, aki a kanapén ülve éppen azt hitte, hogy megnyerte a csatát; és Damianen, aki a konyha ajtajából nézett ki, mint egy megszeppent kiskutya.

– Nem az utcára tettem őket, anya – mondtam halkan, de tisztán. – Hanem a saját lakásukba, vagy oda, ahová bérletet tudnak fizetni. Ez a ház az enyém. Minden egyes téglája, minden egyes centje. És ti ketten – mutattam Karenre és Damianre – most azonnal fogjátok a bőröndjeiteket, és eltűntök innen.

Anya felállt a fotelból. A termete alacsonyabb volt az enyémstl, de az egója mindig óriási volt.

– Hogy beszélsz az édesanyáddal?! – csattant fel. – Én neveltelek fel! Én adtam neked életet! És most, amikor a testvérednek szüksége van rád, mert a hülye férje elszúrta a dolgokat, te egy önző, hideg szörnyetegként viselkedsz! Pontosan úgy, ahogy Karen mondta!

A „szörnyeteg” szó ott lebegett a levegőben. Ugyanaz a szó, amit Karen írt arra a karton táblára az irodám előtt.

– Tudod mi a vicces, anya? – léptem egyet előre, mire mindketten megfeszültek. – Hogy egész életemben ezt hallgattam. Hogy én vagyok a rossz, mert nem akarom odaadni a pénzemet Karennek. Hogy én vagyok a fukar, mert nem fizetem ki Jason adósságait, miközben ti az utolsó centemet is elköltöttétek volna arra a fiúra, aki még a saját nevére sem képes vigyázni. De ennek vége. Most azonnal pakoltok.

Karen felpattant a kanapéról. – Nem megyünk sehova! Anya azt mondta, hogy…

– Anya nem tulajdonosa ennek a háznak! – kiáltottam el magam annyira, hogy Damian megrezzent a konyhaajtóban. – Anya semmit sem adott nekem életemben, kivéve azt a mérhetetlen bűntudatot, amivel próbáltatok irányítani. De már nem hat rád!

Elindultam a hálószobám felé. A lépcsőn hallottam, ahogy Karen utánam szalad, és a szoknyámat rángatja.

– Te nem teheted ezt! Ez botrány! Ha ezt megléped, a család soha többé nem áll veled szóba!

Megfordultam a lépcső közepén, és lenéztem rá. A szemeiben ott ragyogott a tiszta hisztéria.

– Melyik családra gondolsz, Karen? – kérdeztem csendesen. – Amelyikben a férjed a hátam mögött hitelt vesz fel a nevemre? Vagy amelyikben az anyám az irodám előtt tüntet? Ha ez a család, akkor köszönöm szépen, de nem kérem. Kérlek benneteket, húsz percetek van arra, hogy a bőröndjeitek a kocsiban legyenek. Különben én magam dobom ki őket a kukákhoz.

Anya lépett be a látóterembe alulról, az arca vörös volt a dühtől. – Ha most elmegyünk, Claire, soha többé ne keresd a nevem! Soha többé nem vagy a lányom!