– Hogyhogy korábban jössz haza? – kérdezte Karen, és a hangja már nem volt olyan magabiztos, mint előző este. A bögre műanyag füle megnyikordult az ujjai között, ahogy szorítani kezdte. – Van egyáltalán jogod ahhoz, hogy…
– Ez az én házam, Karen – szakítottam félbe, a hangom pedig olyan hideg volt, mint a reggeli konyhapult márványa. – Nem te felejted el nap mint nap, hanem én fizetem a részleteket. A kulcsokat pedig elfelejtheted. Most pedig indulok dolgozni. Ha este, amikor hazaérek, bárhol máshol látom a holmitokat a hálószobámon kívül – vagy ha egyáltalán itt talállak titeket –, nem a rendőrséget hívom először. Hanem egy teherautót, és a cuccaitokat kihajigálom az utcára a kukák mellé.
Damian felnézett a kávéjából. – Claire, ne légy már ilyen rideg. Család vagyunk. Anya csak akart…
– Anya majd otthon gondoskodik rólatok, ha maradt még pénze a luxusra – vágtam rá, majd fogtam a táskámat, és kiléptem az ajtón, hátrahagyva őket a félhomályos, illatos konyhámban.
Aznap az irodában minden gondolatom az otthonom körül járt. Nem tudtam a projektekre koncentrálni. Tudtam, hogy Karen nem fogja ennyiben hagyni. Olyan családból származtunk, ahol a nők – anyám és Karen – mindig azt hitték, hogy a hangosabb szó, a mártírszerep és a mások kizsigerelése elegendő ahhoz, hogy mindent megkapjanak. De most először nem engedtem meg magamnak, hogy megbocsássak.
Amikor este fél hat körül befordultam az utcánkba, megláttam a sötétkék szedánt a kocsifelhajtón. Anya autója volt.
A szívverésem felgyorsult, de nem a félelemtől, hanem a haragtól. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, a nevetés és a zsörtölődés hangjai csaptak meg. Anya a nappaliban ült, a kényelmes fotelomban, és éppen teát kortyolgatott a porceláncsészémből, miközben Karen valamilyen ruhát magyarázott neki a kanapéról.
– Megjött – mondta Karen, és a hangjában azonnali győzelmi mámor bujkált. – Anya, mondd meg neki te! Nem viselkedhet így a saját testvérével.
Anya lassan letette a csészét az asztalra. Nem sietett. Az az arcvonása ült ki a vonásaira, amit gyerekkorom óta ismerek: a csalódott anya álarca, aki attól vár tiszteletet, akit éppen most tipor sárba.
– Claire – mondta mély, szemrehányó hangon. – Hogy tehetted ezt a testvéreddel? Damiannel együtt utcára akarsz tenni minket? Karen egész éjjel sírt miattad.
Megálltam a küszöbön. A táskám a vállamon lógott. Lassan végignéztem rajtuk: anyán, akinek a retikülje a kis asztalon hevert; Karenen, aki a kanapén ülve éppen azt hitte, hogy megnyerte a csatát; és Damianen, aki a konyha ajtajából nézett ki, mint egy megszeppent kiskutya.
– Nem az utcára tettem őket, anya – mondtam halkan, de tisztán. – Hanem a saját lakásukba, vagy oda, ahová bérletet tudnak fizetni. Ez a ház az enyém. Minden egyes téglája, minden egyes centje. És ti ketten – mutattam Karenre és Damianre – most azonnal fogjátok a bőröndjeiteket, és eltűntök innen.
Anya felállt a fotelból. A termete alacsonyabb volt az enyémstl, de az egója mindig óriási volt.
– Hogy beszélsz az édesanyáddal?! – csattant fel. – Én neveltelek fel! Én adtam neked életet! És most, amikor a testvérednek szüksége van rád, mert a hülye férje elszúrta a dolgokat, te egy önző, hideg szörnyetegként viselkedsz! Pontosan úgy, ahogy Karen mondta!
A „szörnyeteg” szó ott lebegett a levegőben. Ugyanaz a szó, amit Karen írt arra a karton táblára az irodám előtt.
– Tudod mi a vicces, anya? – léptem egyet előre, mire mindketten megfeszültek. – Hogy egész életemben ezt hallgattam. Hogy én vagyok a rossz, mert nem akarom odaadni a pénzemet Karennek. Hogy én vagyok a fukar, mert nem fizetem ki Jason adósságait, miközben ti az utolsó centemet is elköltöttétek volna arra a fiúra, aki még a saját nevére sem képes vigyázni. De ennek vége. Most azonnal pakoltok.
Karen felpattant a kanapéról. – Nem megyünk sehova! Anya azt mondta, hogy…
– Anya nem tulajdonosa ennek a háznak! – kiáltottam el magam annyira, hogy Damian megrezzent a konyhaajtóban. – Anya semmit sem adott nekem életemben, kivéve azt a mérhetetlen bűntudatot, amivel próbáltatok irányítani. De már nem hat rád!
Elindultam a hálószobám felé. A lépcsőn hallottam, ahogy Karen utánam szalad, és a szoknyámat rángatja.
– Te nem teheted ezt! Ez botrány! Ha ezt megléped, a család soha többé nem áll veled szóba!
Megfordultam a lépcső közepén, és lenéztem rá. A szemeiben ott ragyogott a tiszta hisztéria.
– Melyik családra gondolsz, Karen? – kérdeztem csendesen. – Amelyikben a férjed a hátam mögött hitelt vesz fel a nevemre? Vagy amelyikben az anyám az irodám előtt tüntet? Ha ez a család, akkor köszönöm szépen, de nem kérem. Kérlek benneteket, húsz percetek van arra, hogy a bőröndjeitek a kocsiban legyenek. Különben én magam dobom ki őket a kukákhoz.
Anya lépett be a látóterembe alulról, az arca vörös volt a dühtől. – Ha most elmegyünk, Claire, soha többé ne keresd a nevem! Soha többé nem vagy a lányom!






