Hat ápoló mondott fel öt hét alatt, és egyikük olyan keservesen zokogva hagyta el a kastélyt, hogy még a kabátját is elfelejtette. Mire megérkeztem, mindenki azt várta, hogy én is elmenekülök – de épp elég nagy szükségem volt a pénzre ahhoz, hogy szembenézzek egy könyörtelen maffiafőnökkel, és mielőtt véget ért volna a hét, megtenném azt az egy dolgot, amit minden ápolónak tiltott.
A személygépkocsi bőr- és állott cigarettaszagú volt, miközben Chicago után a sötét örökzöldek kilométerei felé vitt. A kezemet a kopott ruhámra nyugtattam, miközben a konyhapultumon lévő végső felszólításra és a kórházi ágyon kilencven fontra lefogyott öcsémre, Tommira gondoltam.
A leukémiája megszűnt reagálni a hagyományos kezelésre.
A kísérleti klinikai vizsgálat, amely megmenthette volna, többe került, mint amennyit három élet alatt megkereshettem volna.
Akkor egy névtelen hívó heti 10 000 dollárt ajánlott fel nekem készpénzben.
A szabályok egyszerűek voltak: lakjak a birtokon, ne vigyek telefont, ne kérdezzek semmit a páciensem sérüléseiről, és hagyjam figyelmen kívül a birtokot őrző fegyveres embereket.
Igent mondtam.
Egy Leo nevű férfi fogadott a kőkastély előtt.
– Az elődöd két napig bírta – mondta, miközben felkísért az emeleten. – Az őelőtte lévő ápoló másfél műszakot.
– Mi a baja?
Leo egy pár nehéz ajtó előtt állt meg.
– Liam Mercer utál tehetetlen lenni. Végig fog sérteni, visszautasítja a gyógyszert, tárgyakat dobál.
Aztán a hangja lehalkult.
– Végezd a dolgod. Ne próbáld meg meggyógyítani. Ne szólj vissza.
Megállt.
– És soha ne nyúlj a sötétítőkhöz.
– Miért?
– Sötétben akarja a szobát.
Magasabbra toltam az olcsó utazótáskámat a vállamon.
– Amíg a péntek tízvenezer dollárt jelent, addig olyan morcos lehet, amennyit csak akar.
Leo kinyitotta az ajtót.
A szobának jód, izzadság és elfertőződött hús szaga volt.
A sötétből egy olyan hang hallatszott, amely elég durva volt ahhoz, hogy ledörzsölje a bőrt.
– Mondjátok meg neki, hogy menjen el.
Leo egyszer rám nézett, majd becsukta mögöttem az ajtót.
Felkapcsoltam egy lámpát.
Egy pohár robbant fel a falon a fejem mellett.
Liam Mercer a hatalmas ágyon feküdt, zúzódásokkal és sápadtan, a jobb lába külső rögzítőben rekedt, a csontba fúrt fémcsapokkal. A nehéz hasi kötések már átestek.
– Kapcsold le azt a fényt.
– Nem.
A jégkék szemei összeszűkültek.
– Meg kell vizsgálnom a sebet.
– Menj el.
Ehelyett kezet mostam.
– A szag alapján fertőzést kapsz. Úgyhogy hacsak a drámai halál nem része a programodnak, lecserélem ezt a kötést.
Amikor lehúztam a gézt, a Bőre alatta dühösvörös volt és rothadni kezdett.
Liam elkapta a csuklómat.
– Ne érints meg.
– Elzárod a keringést.
A szorítása megszorult.
– Azt mondtam, hogy ne.
Találkoztam a tekintetével.
– Ha kezeletlenül hagyom azt a szövetet, baktériumok kerülnek a véráramodba, és meghalsz.
Közelebb hajoltam.
– És szükségem van rád élve péntekig.
Valami megváltozott a kifejezésében.
Lassan elengedett.
Kitisztítottam a sebet, elindítottam az antibiotikumokat, ellenőriztem a lábában lévő összes csapokat, és egy papírkötésű könyvvel ültem a sarokba.
– Kapcsold le a fényt.
– Amikor befejezem a fejezetet.
Öt hét óta először senki sem menekült el Liam Mercer szobájából.
A negyedik napra abbahagyta a dolgok dobálását.
Ehelyett csenddel büntetett.
– Fájdalom egytől tízig? – kérdeztem, és a morfiumát tartottam.
Semmi.
Bámultam rá.
– Rendben. Lehetsz makacs a fájdalomban.
Az álla megfeszült, de továbbra sem volt hajlandó válaszolni.
Délután észrevettem valamit, amit eddig nem vettem észre.
Valahányszor napfény csúszott be a függönyök közötti apró résen, Liam felé fordította az arcát.
Nem el.
Felé.
A lezárt redőnyökre néztem.
Aztán rá.
– Ne – mondta halkan.
Ez volt az első szó, amit órák óta mondott nekem.
A kezem amúgy is körbezárult a zsinór körül.
A történet túl hosszú ahhoz, hogy kiférjen a feliratba, úgyhogy csak annyit írjatok, hogy „Igen”. A teljes történet alább, a hozzászólásokban olvasható.👇👇
Hat ápoló mondott fel öt hét alatt, és egyikük olyan keservesen zokogva hagyta el a kastélyt, hogy még a kabátját is elfelejtette.






