– Üdvözlöm, gazda úr, üdvözlöm, Teresa – mondta Bobby, és a homlokáról letörölte az izzadságot. A szeme hirtelen ide-oda cikázott köztünk, mintha mérlegelné a menekülési útvonalakat. – Nem számítottam arra, hogy ma erre járnak. Azt hittem, maga az otthonban pihen, Thomas úr.
Apa nem köszönt vissza azonnal. Csak ült ott, kiegyenesedett háttal a kerekesszékben, a kezeit a botja fogantyúján nyugtatva, és olyan intenzitással nézett a középkorú férfira, amitől Bobby láthatóan kényelmetlenül kezdett fészkelődni.
– Bobby – szólalt meg apa, és a hangja hűvös volt, mint egy reggeli forrásvíz, de határozott. – Huszonkét éve kötöttünk megállapodást. Te műveled a földet, gondozod a kerítéseket, én pedig megkapom a tisztes bérleti díjamat, ami évről évre biztosítja a megélhetésemet.
– Igen, így volt, uram… pontosan így – dadogta Bobby, miközben a szája sarka rángatózni kezdett.
– Akkor mondd meg nekem – folytatta apa, és a tekintete egy centimétert sem rezdült –, hol a fenében küldted az elmúlt három évben a bérleti díjaimat? Mert a könyvelőm iratai szerint huszonhatezer dollár folyik be évente, de a számláimra egyetlen cent sem érkezett tőled. És Sherry azt mondta nekem, hogy te a karbantartásért cserébe használod a földet. Szóval, Bobby: fizetsz, vagy sem?
Bobby elsápadt. A bőre hirtelen olyan szürkévé vált, mint a fáskamra betonja. A kezei remegni kezdtek, és a nadrágjába törölte őket, de a szemei kétségbeesetten keresték a kiutat. Tudta, hogy sarokba szorították. Egy pillanatig úgy tűnt, elájul, a térdei megrogytak, majd hirtelen kifújta a levegőt, mintha tonnás súly esett volna le a válláról, bár a rettegés csak most kezdett igazán eluralkodni rajta.
– Thomas úr… én… sajnálom – suttogta Bobby, lehajtott fejjel. – Sherry kényszerített rá. Azt mondta, hogy ha nem küldöm a pénzt a saját számlájára, azonnal felbontja a bérleti szerződést, és eladja a földet egy másik gazdának. Azt állította, hogy önnek tudomása van róla, és hogy a pénzre a kezelési költségek miatt van szükség, de a hivatalos papírokon keresztül akarta elrejteni. Minden évben átutaltam a huszonhatezer dollárt a privát számlájára, a csekkeket pedig ő töltötte ki nekem előre.
Megdöbbentem. Hát ez volt az igazság. Sherry nemcsak hazudott nekem, hanem zsarolta a bérlőt is, miközben én a saját nyugdíjas éveim megtakarításait égettem fel, hogy fizessem az otthont.
– Hány éve csináljátok ezt, Bobby? – kérdezte apa, és a hangja most már veszélyesen csendes volt.
– Három éve, uram. Pontosan amióta bekerült az otthonba.
Apa egy pillanatig némán ült. A levegő szinte megfagyott körülöttünk. Arra számítottam, hogy felrobban a dühödt haragtól, hogy ordítani kezd, vagy a rendőrségért kiált. De nem ezt tette. Az arca ellazult, a szája sarkában egy fura, keserű mosoly jelent meg, majd lassan felnézett a fáskamra tetejére, mintha számolná a cserepeket.
– Bobby – mondta halkan apa. – Menj be a házba, és hozd ki a puttonyomat. Azt a régi bőrtáskát, ami a szekrény aljában rejtőzik. És hozd ide a tollat meg a papírt is, amit a fiókban találsz.
Bobby tétovázott, mintha nem értette volna, mit akar egy dühös földtulajdonos egy bőrtáskától, de a tekintet parancsoló ereje miatt szó nélkül sarkon fordult, és sietve eltűnt a lakóház ajtaja mögött.
– Apa… mi a terv? – kérdeztem halkan, miközben a szívem a torkomban dobogott. – Feljelentjük? Börtönbe küldjük Sherryt?
Apa lassan rám nézett, a tekintete meleg és mégis mélyen szomorú volt.
– Teresa, a börtön nem adja vissza azokat az éveket, amiket te áldoztál fel miattam. És nem hozza vissza a bizalmat sem. Sherry azt hitte, hogy mivel az otthonban vagyok, már elfelejtettem, hogyan kell gazdálkodni. Azt hitte, hogy az én földem az ő magántulajdona, amivel azt csinál, amit akar. De tévedett.
Bobby hamarosan visszatért. Remegő kézzel nyújtotta át a kopott bőrtáskát meg a papírlapot. Apa intett neki, hogy terítse ki a táskát a traktorgumi tetejére.
– Nyisd ki – mondta apa.
Bobby kinyitotta a csatokat. A táska belsejében nem iratok voltak, hanem vastag borítékok, amelyek kötegekben tartalmazták a készpénzt. Ezerdolláros kötegek, szépen, sorban rendezve, pontos cédulákkal ellátva, amelyeken a dátumok és a nevek szerepeltek.
– Mi ez, apa? – kérdeztem megdöbbenve.
– A valódi tartalékalapom, kislányom – mondta apa halkan, és a szemeiben megcsillant a régi ravaszság. – Sherry azt hitte, minden vagyonomat átlátja. Azt hitte, a bankszámlák az egyetlenek. De én már régóta tudtam, hogy a gyermekeim közül valaki el fogja veszíteni az eszét a pénz miatt. Bobby minden évben nemcsak a bérleti díj egy részét utalta át Sherrynek a hivatalos számlán, hanem a készpénzes kiegészítést is idehozta nekem közvetlenül, amit én titokban tartottam a fáskamra mögötti rekeszben. Csakhogy Bobby most elárulta magát a papírokkal, és elismerte, hogy duplán játszott.
Bobby arca hamuszürkévé vált.
– Thomas úr… esküszöm…
– Csend legyen, Bobby – szakította félbe apa nyugodtan, de olyan határozottsággal, hogy a férfi azonnal elhallgatott. – A huszonhatezer dollárból, amit az elmúlt három évben Sherrynek küldtél, hetvennyolcezer dollár gyűlt össze. Pontosan annyi, amennyit ez a drága lányom, Teresa kifizetett az otthonért, lemondva a saját jólétéről.






