A hirtelen leereszkedő csend szinte kézzel foghatóvá vált. A terem fényei megcsillantak a pezsgőspoharak peremén, miközben Matthias még mindig a válaszomat várta, az arca pedig lassan elveszítette a korábbi, magabiztosnak szánt álarcát. Tudta, hogy a játszmája megváltozott. Nem én voltam már az a naiv feleség, aki csendben beletörődik a megaláztatásba egy csillogó társaság kedvéért.
– Zökkenőmentesen? – kérdezte vissza halkan, miközben a szeme sarkából Fiona felé pillantott, aki még mindig a tömegben mosolygott valami sekélyes viccen. – Serena, miről beszélsz? Nem kellene inkább leülnöd valahova? Elég fáradtnak tűnsz a… nos, a terhességed ezen szakaszában.
– Ne aggódj a terhességem miatt, Matthias – válaszoltam, a hangomban felcsillanó fagyos nyugalommal. – A babám jól van. Sokkal jobban van, mint ez az egész képmutató cirkusz itt körülöttünk.
A közelünkben álló egyik üzlettárs, egy idösebb, drága öltönyt viselő férfi kíváncsian fordult felénk, de Matthias gyorsan eltakarta a feszültségét egy merev, görcsös mosollyal, és a férfi vállára tette a kezét.
– Csak egy kis családi egyeztetés, bátyám. Mindjárt csatlakozunk.
Amikor a férfi odébbállt, Matthias közelebb lépett hozzám, az ujjai szinte belemélyedtek a könyökömbe.
– Mit akarsz elérni ezzel, Serena? Ha azt hiszed, hogy egy kis hisztivel eléred, hogy bocsánatot kérjek vagy bármit is átírjak a nevedre, nagyon tévedsz. A Dre család nem olyan hely, ahol jeleneteket lehet rendezni.
– Jelenetet? – kérdeztem, és hagytam, hogy a szám sarkában egy gúnyos mosoly jelenjen meg. – Matthias, te még azt sem tudod, mi az a jelenet. De hidd el, ha Nathan kinyitja azt a dossziét a bíróságon, akkor nemcsak a Dre család, de az egész állam fukuja leszel.
A férjem arcáról egy pillanat alatt eltűnt a szín. A szeme kerekre nyílt, és a lélegzete is elakadt.
– Miről… miről beszélsz? Milyen dossziéról?
– Arról a bizonyos dossziéról, amelyben le van írva, hogy mi a sorsa ennek a háznak, és mik azok az „elfogadható paraméterek”, amiket kiszámoltatok erre az estére – mondtam olyan halkan, hogy csak ő hallhassa, de minden egyes szó úgy vágódott be a tudatába, mint egy rozsdás tőr.
Matthias hátrált egy lépést, a homloka gyöngyözni kezdett a hideg verítéktől, hiába fűtöttek túl a hatalmas kandallók. Megpróbált megszólalni, de a hangja csupán egy rekedt suttogás maradt.
– Te… te láttad? Hogy jutott hozzá?
– A múlt nem marad rejtve a pincében, Matthias, különösen akkor nem, ha az ember elfelejti bezárni az iratszekrényt – feleltem, majd megfordultam, és anélkül, hogy akár egyetlen további szót vesztegetnék rá, elindultam a kijárat felé. A magatehetetlen düh, ami a szeméből áradt, életem legszebb karácsonyi ajándéka volt.






