– Nem – mondta Ivy. – Azért mondjátok ezt, mert mindenki itt éveken át azzal jutalmazott titeket, hogy kegyetlenek vagytok.
A mosolya eltűnt.
Apám körülnézett a szobában, és csendet látott, nem ellenállást. Ettől btrabb lett.
– Talán ki kéne derítenünk – mondta.
Ekkor mozdult meg végre Everett nagypapa.
Az egyik kezét a bőrfotel karfájára tette, és lassan felállt. A botja gumírozott vége egyszer csapódott a padlóra, elég erősen ahhoz, hogy átvágjon minden suttogást.
– Rendben – mondta. – Szavazunk.
Felé fordultam. Először az este folyamán nem tudtam olvasni az arcáról.
Nagypapa kislépett az étkező és a kandalló közötti nyitott térbe. A sötét pulóverén lévő amerikai zászlós kitűző elkapta a fényt, miközben szembenézett azzal a családdal, amelynek a védelmével egy életet töltött.
– Ha azt akarjátok, hogy Nolan, Ivy és Hazel elhagyják a házamat ma este – mondta –, emeljétek fel a kezeteket.
Apám karja még azelőtt felkúszott, hogy a legutolsó szó elhagyta volna Nagypapa száját.
Trenté követte.
Aztán Warren. Edgar. Miriam. Unokatestvérek, akik tőlem kértek kölcsön pénzt évekkel ezelőtt. Roконok, akik tíz perccel ezelőtt rámosolyogtak Hazelre. Néhányan büszkén emelték fel a kezüket; mások félig emelték fel, és fedezéket keresve néztek körül.
Nagypapa szeme megkeményedett.
– Most ne rejtőzködjetek – mondta. – Emeljétek fel teljesen.
A habozó kezek magasabbra kúsztak.
Harminc.
Csak Silas nagybácsi és Lillian nagynéni tartották lent a kezüket. Silas hátralökte a székét, és felállt, az arca fehéres volt a düh miatt.
– Ez beteges – mondta. – Karácsony van, az Isten szerelméért.
Senki sem engedte le a kezét.
Hazel rajza megreccsen a ajándéktasakban. Olyan szorosan markolta, hogy a papír meghajlott a kis ujjai alatt.
Apámra, anyámra és a testvéremre néztem, és még azelőtt megértettem az igazságot, hogy bárki hangosan kimondta volna. Nem a munkám ellen szavaztak. Azért szavaztak, hogy engedélyt kapjanak arra, hogy abbahagyják a tettetést, hogy fontos vagyok.
Hazel felé hajoltam. – Vedd a kabátodat, kicsim.
Ivy a ajándéktasakért nyúlt. Hazel a mellkasához húzta.y
– De ez Nagypapának van.
– Máskor is odaadhatod neki.
A hangom egyenletes maradt, de a szoba a bejárati ajtóra szűkült. Már éreztem rajta túl a decemberi hideget, amely tiszta és őszinte volt a mögöttem lévő hőséghez képest.
Aztán Everett nagypapa azt mondta: – Igazuk van.
Silas megdermedt. Ivy ujjai szorosabban fonódtak Hazel válla köré. Apám szája a győzelem legapróbb villanásával görbült meg.
Felvettem a kabátomat.
Nagypapa újra a botjával csapott a padlóra.
– Azok, akik elhagyják ezt a házat ma este – mondta, a harminc felemelt kéz felé fordulva –, azok ti vagytok, mindahányan.






