A rendőrség épülete előtt a déli napfény már kezdett lágyabbá válni, amikor Graham, Caleb és Noah kiléptek a lépcsőre.

Noah arca fénylett a boldogságtól. Nem volt többé az az ijedt kisfiú a Hawthorne Kitchen mögötti sikátorból. Az inge még mindig kicsit bő volt rá, de a szemében már nem a félelem, hanem a jövő reménye csillogott.

– Köszönöm, Graham úr – mondta a kisfiú, miközben felnézett rá, és hirtelen átölelte a férfi derekát. – Köszönöm, hogy nem mentetek el mellettem.

Graham lehajolt, átölelte a kisfiút, és a saját fiára, Caleb-re nézett, aki büszkén mosolygott mellette.

– Szóra sem érdemes, Noah – mondta Graham lágyan, miközben a messzeségbe nézett, ahol a nap lassan lebukott a Nashville-i háztetők mögött. – A családot sosem szabad elhagyni. Csak néha… néha egy kicsit hosszabb ideig tart megtalálni őket.