Amikor meglátott, halványan elmosolyodott.
„Claire.”
Odaléptem az ágyához, és leültem a mellette lévő székre.
„Szia, Star.”
Anyám és apám szorosan egymás mellett álltak az ágy végében, mint két vádlott a bíró előtt, akik az ítéletre várnak.
„Az orvosok szerint a jövő hónap elején már műthetnek, ha minden további teszt rendben van” – kezdte anyám, próbálva a kezében tartani az irányítást. „A papírokat már előkészítették, csak a te aláírásod kell, Claire. A biztosító mindent fedez a műtéttel kapcsolatban.”
Ránéztem anyámra. „És a többi? A lábadozás költségei? A munkakiesésem Minnesotában? Jamesnek egyedül kell vinnie az éttermet és a gyerekeket is hetekig. Arról nem is beszélve, hogy ti is a csőd szélén álltok, ahogy apa mondta.”
Apám megköszörülte a torkát. „Megoldjuk, Claire. Volt egy kis félretett pénzünk… és felveszünk egy jelzáloghitelt a házra. Csak Star legyen jobban.”
„Nem vesztek fel hitelt” – mondtam nyugodtan.
Star rám nézett, a szemei elkerekedtek a félelemtől. „Claire… meggondoltad magad? Nem adod nekem a vesédet?”
„Nem mondtam ilyet, Star” – válaszoltam, és a tekintetem átsiklott rajta, egyenesen a szüleimre. „De mielőtt bármit is aláírnék, beszélnünk kell. És nemcsak a műtétről.”
„Miről akarunk beszélni?” – kérdezte anyám, és a hangjában megjelent az az ismerős, védekező él, amit annyira gyűlöltem. „Már bocsánatot kértünk a múltért, Claire. Megígértük, hogy más lesz. Itt van a húgod, aki az életéért küzd. Tényleg most akarod előrángatni a régi sérelmeket?”
„Anyám” – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, hogy a szoba mintha még egy fokkal lehűlt volna. „Nem a sérelmeket rángatom elő. Hanem a feltételeket állítom fel.”
Felálltam a székből, és a szüleim elé sétáltam.
„Amikor Ryan és Star viszonyt kezdtek a házamban, és én szembesítettelek titeket vele, te, anya, azt mondtad, hogy Star megérdemli, hogy boldog legyen. Azt mondtátok, hogy a ‘családnak meg kell bocsátania’. És amikor én ezt nem tettem meg, elkönyveltetek engem, mint a megkeseredett, rugalmatlan nővért. Évekig éltetek abban a hitben, hogy én vagyok a rosszfiú a történetben, amiért nem voltam hajlandó asszisztálni a húgom boldogságához az én házasságom romjain.”
Star lehajtotta a fejét, és a könnyeit kezdte nyelni. Apám a padlót nézte.
„Most” – folytattam –, „ugyanez a húgom egy vesére szorul. Az enyémre. És nektek hirtelen újra eszetekbe jutott, hogy család vagyunk. Hirtelen újra én lettem a fontos.”
„Ez nem igaz, Claire” – suttogta apám. „Mindig is hiányoztál. Csak… csak nem tudtuk, hogyan közeledjünk.”
„Hazugság” – mondtam könyörtelenül. „Akkor jöttetek rá, hogy hiányzom, amikor Star beteg lett, és kiderült, hogy sem te, sem anya nem vagytok megfelelő donorok. Amikor a barátok és a távolabbi rokonok tesztjei sem hoztak eredményt. Én voltam az utolsó mentsvár. Az utolsó, kétségbeesett dobás.”
Egy pillanatig csak a dialízisgép hangja hallatszott a szobában.
„De te is anya vagy, Claire” – szólalt meg anyám, és a hangja most már nem védekező volt, hanem könyörgő. „Tudod, hogy egy anya bármit megtenne a gyermekéért. Bármit.”
„Igen, tudom” – bólintottam. „Ezért is vagyok itt. Mert én, veletek ellentétben, megértem, mi a felelősség.”
Visszasétáltam Star ágyához, és leültem.
„Megkapod a vesémet, Star” – mondtam.
A húgom felzokogott, és megpróbálta megfogni a kezemet, de én elhúztam. Nem durván, de határozottan.
„De vannak feltételeim. Olyan feltételek, amikről ügyvéd előtt fogunk megállapodni, mielőtt egyáltalán egy szikével is hozzám érnek.”
A szüleim összenéztek. „Milyen feltételek?” – kérdezte apám.
Kinyitottam a táskámat, és elővettem egy vékony dossziét, amit még Minnesotában állíttattam össze James ügyvédjével.
„Első pont. A felhalmozott orvosi számláitokat, és azt az adósságot, ami miatt a házatok veszélybe került, én fizetem ki. Teljes egészében.”
Anya szemei kikerekedtek. „Claire… ez rengeteg pénz. Mi nem tudjuk ezt elfogadni… azaz, mi…”
„Hagyd végigmondani, anya” – szakítottam félbe. „Kifizetem. De cserébe a házatok, amiben jelenleg éltek, az én nevemre kerül. Kaptok haszonélvezeti jogot, amíg éltek, tehát nem doblok ki titeket az utcára. De a ház az enyém. És amikor meghaltok, a tulajdonjog automatikusan a fiaimra, a ti unokáitokra száll. Star nem örököl belőle semmit.”
„Micsoda?!” – fakadt ki anyám. „Ez a családi házunk! Ezt a húgodnak szántuk, hogy legyen hol laknia, ha mi már nem vagyunk!”
„A húgomnak egy vesét adok, anya. Azt hiszem, ez bőven kimeríti az ‘örökség’ fogalmát. A ház a fiaimé lesz, kárpótlásul azért, amiért a nagyszüleik az elmúlt évtizedben még csak egy képeslapot sem küldtek nekik születésnapjukra. Ez nem alku tárgya.”
Apám arca hamuszürke lett. Tudta, hogy sarokba vannak szorítva. A ház elvesztése borzalmas volt számukra, de a lányuk élete volt a tét.
„Második pont” – folytattam, kinyitva a dosszié következő oldalát. „A műtét és a lábadozás idejére St. Charles-ban maradok. De nem a ti házatokban. Kibéreltem egy apartmant a kórház közelében, amit szintén én fizetek. James és a fiúk lejönnek a műtét előtti napon, és velem lesznek. Ha látni akarjátok a fiúkat, azt csakis James jelenlétében tehetitek meg, az általam kijelölt helyen és időben. Nem lesznek nagy családi vacsorák. Nem lesznek ‘mintha mi sem történt volna’ pillanatok.”






