– Emily kiment a mosdóba, hogy összeszedje magát – szólalt meg végül Brian, a hangja rekedt volt a kimerültségtől. – Nagyon sajnálom. Őszintén sajnálom. Nem tudtam, hogy bemegy hozzátok.
– Nem a te hibád, Brian – válaszoltam, és kinyitottam a szemem. – Te nem lehetsz a villámhárítója minden egyes nap.
Brian egy szomorú, fáradt mosollyal nézett rám.
– Tudja, hogy túllőtt a célon. Megijedt. Még sosem láttam ennyire megijedni. – Sóhajtott egyet, és a folyosó felé nézett, mintha attól tartana, hogy a felesége bármelyik pillanatban megjelenhet. – Soha nem tudta feldolgozni az édesanyja halálát. Azt hiszem, valahol legbelül mindig azt várta, hogy Richard majd átveszi az anyaszerepet is. De Richard… ő egy üzletember volt. A cége volt a mentsvára. Azt hitte, ha mindent megvesz Emilynek, azzal megmutatja a szeretetét.
– És Emily most, felnőttként, amikor a saját élete is válságba került, idejött, hogy behajtsa a tartozást – fejeztem be a gondolatot.
Brian bólintott. – Igen. A butik elvesztése, az én munkanélküliségem… minden egyszerre zuhant rá. És amikor meglátott téged, aki… aki olyan békés vagy. Aki megkaptad azt a Richardot, akire ő mindig is vágyott: a nyugodt, odafigyelő, jelen lévő férfit. Ez feldühítette. Nem téged utált. Azt a tényt utálta, hogy az apja képes erre a fajta szeretetre, csak éppen felé sosem mutatta ki így.
– Tudom – mondtam halkan. – Ezért nem haragudtam rá eddig. De meg kell értenie, hogy az időt nem lehet visszaforgatni. Ha most elpusztítja az apját a haragjával, soha nem kapja meg azt a békét, amit keres.
Brian megérintette a vállamat.
– Köszönöm, hogy leállítottad. És köszönöm, hogy… hogy elviseled őt.
Bólintottam, és ebben a pillanatban a kezelőorvos lépett be a váróterembe. Fáradt volt, a műtősruhája kissé gyűrött, de az arcán nem volt az a vészjósló komorság, amitől annyira rettegtem.
– Mrs. Morgan? – kérdezte.
Azonnal felpattantam. Brian is felállt mögöttem.
– Hogy van a férjem? – kérdeztem, és a szívem majdnem kiugrott a helyéből.
– Stabilizáltuk. A szívrohama enyhe volt, de a stressz és a kimerültség miatt a vérnyomása veszélyesen megugrott. Sikerült beállítanunk a gyógyszereit. Jelenleg alszik, de a következő huszonnégy órában szigorú megfigyelés alatt tartjuk. Nincs látogatás ma éjjelra, csak ön mehet be hozzá öt percre, hogy megnyugodjon.
Kifújtam a levegőt, amit percek óta visszatartottam. A könnyek, amiket eddig visszafojtottam, most megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon.
– Köszönöm, doktor úr. Köszönöm.
Amikor bementem Richardhoz, a szoba félhomályos volt. Csak a gépek halk pittyegése törte meg a csendet. Ott feküdt, a mindig erős, hatalmas férfi, akinek a nevetése betöltötte a charlotte-i házunkat, most sápadtan, csövekkel és vezetékekkel körülvéve.
Odaléptem az ágyához, és óvatosan megfogtam a kezét. A bőre hűvös volt, de amikor megérezte az érintésemet, az ujjai gyengén megszorították a kezemet. Lassan kinyitotta a szemét.
– Itt vagyok – suttogtam, és egy puszit nyomtam a homlokára. – Minden rendben lesz.
Richard ajkai megmozdultak. A hangja alig volt több egy reszelős suttogásnál.
– Emily…
– Emily jól van – siettem megnyugtatni. – Kint van Briannel. Nagyon megijedt, de jól van. Most csak magadra szabad gondolnod, hallod? Pihenned kell.
Richard szemei megteltek könnyel, ami végigcsordult az arcán, bele a párnába.
– Sajnálom… – suttogta. – Annyi mindent elrontottam vele.
– Sss, ne beszélj. Kérlek, ne beszélj. Lesz időnk mindent helyrehozni. De most pihenned kell, hogy hazajöhess hozzánk. – Letöröltem a könnyét, és rámosolyogtam, a legőszintébb, legmelegebb mosolyommal, amit csak elő tudtam hívni magamból.
Amikor kimentem a kórteremből, Emily és Brian a folyosón vártak. Emily arca még mindig duzzadt volt a sírástól, de amikor meglátott, felém lépett. Nem kérdezett semmit, csak várta, hogy mondjak valamit.
– Alsózik – mondtam neki halkan. – Stabil. Túl van a nehezén.
Emilyből kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj, és a férje karjaiba rogyott.
– Menjetek haza – mondtam nekik. – Pihenjetek. Én itt maradok ma éjjel a váróban, hátha felébred és szüksége van valamire.
Emily a férje mellkasáról felnézett rám. Azokban a szemekben, amelyek hetekkel ezelőtt csak megvetést és arroganciát sugároztak, most valami teljesen új jelent meg. Tisztelet. És egy néma, mély hála.
– Köszönöm – suttogta Emily, és ez a szó, amit oly nehezére esett kimondani a múltban, most a legtisztább őszinteséggel csengett.
A következő napok lassú, óvatos gyógyulással teltek. Richard állapota napról napra javult. Én szinte ki sem mozdultam a kórházból, csak akkor mentem haza zuhanyozni és átöltözni, amikor Brian váltott engem. Emilyvel kötöttünk egy kimondatlan paktumot: bemehetett az apjához, de a látogatások szigorúan tíz percesek voltak, és én mindig ott voltam a szoba sarkában. Nem szóltam bele, de a jelenlétem garancia volt arra, hogy a múlt sebei nem szakadnak fel újra egy olyan pillanatban, amikor a szíve még túl gyenge volt hozzá.
Emily betartotta a szabályokat. Már nem voltak követelései. Amikor belépett a kórterembe, csak megfogta az apja kezét, és mesélt neki a napjáról. Mesélt az időjárásról, a kórházi büfé borzalmas kávéjáról, Brian új állásinterjújáról. Richard pedig csak hallgatta, és mosolygott. A kettejük közötti jég, ami évtizedek alatt fagyott meg, most lassan, nagyon lassan olvadni kezdett.






