Amikor a bejárati ajtó kinyílt, nem vártam meg, hogy bárki kopogjon. Kiléptem a előszobába. Renatám lépett be az ajtón, a rózsaszín hátizsákját szorongatva, az arcán ott volt az a félénk, bizonytalan kifejezés, amit akkor viselt, amikor nem értette, miért mozdítják el a szobáját.
– Anya! – kiáltotta, és a könnyeivel küzdve futott felém.
Letérdeltem, és olyan erővel öleltem magamhoz, mintha az életemet menteném meg – mert a valóságban ez is történt. A kislányom apró teste átkarolta a nyakamat, a nyaka illata, a melegsége kitöltötte azt a sötét, hideg ürességet, amit a szüleim akartak létrehozni bennem.
– Itt vagyok, kicsim – suttogtam, és a könnyeim végre szabadon peregtek az arcamon, de ezek már nem a kétségbeesés, hanem a győzelem könnyei voltak. – Itt vagyok. Senki sem fog elvinni tőled. Soha többé.
Renata felnézett rám, a szeme csillogott a fényben.
– Ugye nem kell elköltöznünk? Ugye a szobám is megmarad?
– A szobád megmarad, kincsem – mondtam, miközben felálltam, kézen fogtam, és elindultunk felfelé a lépcsőn. – Sőt… mostantól sokkal szebb lesz. Úgy rendezzük be, ahogy te szeretnéd.
Amikor elhaladtunk Lorena félig nyitott ajtaja mellett, a húgom gyűlölködő tekintettel nézett ránk a dobozok mögül. De én már rá sem néztem. Nem volt rá szükségem.
Bementünk Renata szobájába. A falak még üresek voltak, a mérőszalag ott hevert a szőnyegen, de a szürke plüssnyuszi – amelyet anyáék az arcával a fal felé fordítottak – most ott ült az ágy közepén, és egyenesen ránk nézett.
Odamentem, felvettem a nyuszit, megigazítottam a fülét, és visszaraktam Renata karjabbe.
A ház az enyém volt. A kislányom itthon volt. És a jövőben már senki sem fogott szavazást a fejem felett.
Levetettem a gyűrött kórházisruhát, lezuhanyoztam a huszonnégy órás műszak minden fáradtságát, és amikor este kilenckor a kislányom ágya mellett ültem, és a haját simogattam, míg el nem aludt, tudtam, hogy végre győztem. A vihar elvonult, és a romokból én építettem fel a saját birodalmamat.






