Ethan észrevette azokat a vakfoltokat, amiket a diplomás menedzserek, akik sosem ültek a volán mögött, képtelenek voltak meglátni. Átalakította a sofőrök pihenőidejének beosztását úgy, hogy a fáradtságból eredő balesetek száma egy hónap alatt a felére csökkent. Új útvonal-kalkulációs szoftvert vezetett be, ami a városi dugókat és az időjárási anomáliákat valós időben, a sofőrök visszajelzései alapján módosította. Három hónap alatt a Hayes Enterprises flottája tizenöt százalékkal hatékonyabban működött, és milliókat spórolt a vállalatnak.
A suttogások abbamaradtak. Helyüket a tisztelet vette át.
Ethan az első teljes fizetéséből valami olyat tett, amit már régóta tervezett. Egy hatalmas virágcsokorral és egy vadonatúj televízióval kopogtatott be régi szomszédja, a hetvenhét éves Clara Bennett ajtaján.
Amikor az idős hölgy kinyitotta az ajtót, és meglátta Ethant a drága öltönyében, a virágokkal, a kezéhez kapott.
– Ethan… fiacskám. Hát mi történt veled? – kérdezte csodálkozva.
Ethan elmosolyodott, és megölelte. – Igaza volt, Clara. A kedvesség néha visszatér az emberhez. És mostantól, amíg csak élek, én fizetem a lakbérét. Ne is próbáljon vitatkozni.
Clara sírva fakadt az örömtől, Ethan pedig érezte, hogy a lelkében lévő tátongó űr, a család hiánya lassan, de biztosan betöltődik. Tessa és Clara lettek a családja. A nővére és a nagyanyja, akiket a sors furcsa fintora hozott el neki.
Fél évvel később a Hayes Enterprises vezetőségi ülésén Tessa, akinek a pocakja most már hatalmas volt (kiderült, hogy ikreket vár), egy új, agresszív terjeszkedési stratégiát jelentett be.
– A logisztikai hálózatunk erős – mondta Tessa a tárgyalóasztalfőn ülve, miközben a kivetítőn számok és grafikonok futottak. – De itt az ideje, hogy belépjünk a személyszállítási szektorba is. Létrehozzuk a Hayes Premium Transit hálózatot. Ezt úgy fogjuk a leggyorsabban elérni, ha felvásároljuk a csőd szélén álló, elavult chicagói taxitársaságokat, és a saját, modern, sofőr-központú modellünkbe integráljuk őket.
Tessa Ethan felé fordult, és a szemeiben egy ismerős, sokatmondó szikra csillant.
– Ethan. Kiválasztottam az első céget az akvizícióra. A papírmunkát a jogi osztályunk már elintézte. A cég tulajdonosa hajlandó eladni a flottát, mivel a bevételeik az elmúlt évben drasztikusan visszaestek a rossz vezetés miatt. Szeretném, ha ön személyesen menne el a telephelyükre, és intézné az átvételt.
Tessa átcsúsztatott egy dossziét az asztalon Ethan elé.
Ethan kinyitotta. Az első oldalon, vastag fekete betűkkel a Parker Cab Company neve állt. Steven Parker cége.
Ethan lassan felnézett Tessára. A nő mosolygott.
– Azt hiszem, ez egy olyan projekt, amit ön különösen élvezni fog, Mr. Cole.
A következő kedd reggel az ég szürke volt, és szitált az eső, kísértetiesen hasonlóan ahhoz a naphoz, amikor Ethant kirúgták.
Egy fekete, sötétített ablakú Mercedes limuzin gördült be a Parker Cab Company rozsdás drótkerítéses telephelyére. A hely pontosan olyan kopott és lehangoló volt, mint ahogy Ethan emlékezett rá. Az udvaron piszkos sárga taxik álltak sorban, a sofőrök pedig a kávéautomata körül dohányoztak, fáradtan és unottan.
Amikor a Mercedes sofőrje kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót, a taxitelepen minden szem odafordult.
Ethan Cole lépett ki az autóból. Egy szénszürke, méretre szabott Armani öltönyt viselt, a cipője kifogástalanul fényes volt. Ahogy végigsétált a betonon az irodaépület felé, néhány korábbi kollégája felismerte, és a szájuk tátva maradt.
Ethan kinyitotta az iroda ajtaját. A levegő még mindig ugyanúgy dohány, olcsó kávé és izzadság szagú volt.
A pultnál Owen Reed állt. Épp egy panaszt ordított a diszpécsernek, de amikor meglátta Ethant, a hangja elakadt. Owen végigmért, a drága öltönytől kezdve a magabiztos testtartásig, és a szemei kidülledtek.
– Ethan? – nyögte ki Owen. – Te meg… te meg mit keresel itt? Valami maffiózó lettél, vagy mi?
Ethan csak egy hideg, futólagos pillantást vetett rá. – Majd meglátjuk, Owen. Ahogy ígértem.
Ezzel elment mellette, egyenesen Steven Parker irodája felé. Nem kopogott. Pontosan úgy nyitotta be az ajtót, ahogy annak idején Owen tette.
Steven a hatalmas íróasztala mögött ült, a telefonjába üvöltve valakivel. Amikor meglátta, ki áll az ajtóban, leeresztette a telefont. A homlokát ráncolta, hunyorogva próbálta azonosítani a férfit. Aztán a felismerés sokkja végigsöpört az arcán.
– Cole? – kérdezte Steven, és felállt. – Mit képzelsz, mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide beöltözve, mint valami wall street-i majom? Tűnj el az irodámból, mielőtt hívom a rendőrséget!
Ethan nem sietett. Lassan bezárta maga mögött az ajtót. A tekintete körbejárt az irodán, míg meg nem akadt valamin a sarokban.
A kopott, rozoga szék még mindig ott volt.
Ethan odasétált, megfogta a szék támláját, és egyetlen mozdulattal áthúzta a szobán, egyenesen Steven asztala elé.
– Amikor legutóbb itt jártam, Steven, maga azt mondta nekem, nézzem meg jól ezt a széket. – Ethan hangja csendes volt, de olyan erő sugárzott belőle, ami megfagyasztotta a levegőt a szobában. – Azt mondta, így néz ki az én jövőm.
Steven arca vörösödni kezdett a dühtől. – Nem érdekel a te kis pszichológiai műsorod! Kifelé!
Ethan belenyúlt az öltönye belső zsebébe, és előhúzott egy vastag borítékot, amit rádobott Steven asztalára.






