Nem sírtam. Nem kiabáltam. Nem vertem szét a lakást. Csak vettem a táskámat, elegáns léptekkel elhagytam az ebédlőt, és kiléptem a lakás ajtaján. A manhattani éjszaka fényei ragyogóan sütöttek be az ablakon, és amikor magam mögött behúztam a nehéz tölgyfa ajtót, először éreztem azt a mélységes, tiszta békét, amire az elmúlt napokban olyan nagy szükségem volt. Az apám öröksége biztonságban volt. Én pedig végre szabad voltam.