Egyik szombat délután a hátsó kertben ültünk a napernyő alatt. A fű zöldellt, a madarak csicseregtek, és a levegőben a frissen vágott fű illata terjengett. Ethan épp a grillt készítette elő – ezúttal nem azért, hogy másokat szolgáljon ki, hanem azért, hogy a saját családjának süssön egy adag húst.

Odaléptem hozzá, és átadtam egy üveg hideg sör.

– Főnök úr – mondtam mosolyogva –, minden rendben a hús körül?

Ethan elnevette magát, elvette a sörösüveget, és a derekamnál fogva magához húzott.

– Minden a legnagyobb rendben, alelnök asszony. A hús tökéletes, a tűz meleg, és a világon semmi másra nincs szükségem.

Rámosolyogtam, és a mellkasára hajtottam a fejem. Hallgattam a szívének egyenletes, nyugodt dobogását.

A múlt viharai elcsitultak. A seb, amit Blake és a hasonló gőgös emberek ejtettek rajtunk, behegedt, és heg maradt utána, ami emlékeztetett minket arra, hogy mire vagyunk képesek. De most már nem a fájdalom vezérelt minket, hanem a béke.

Az a bizonyos céges vacsora, ami a megaláztatással kezdődött, végül a felszabadulásunk napjává vált. Mert az igazi hatalom nem abban rejlik, hogy másokat eltiprunk, hanem abban, hogy amikor a sötétség ránehezedik a vállunkra, van erőnk felemelkedni, igazságot tenni, és kéz a kézben elsétálni a fénybe. És mi pontosan ezt tettük. Együtt. Örökre.