Barbara odalépett hozzám, és rendkívül óvatosan, tiszteletteljes mozdulattal visszakapcsolta a ezüst karkötőt és a kék szívet Pearl kiságyának rácsára. A szív megint meglebbent a levegőben, mint egy apró, védelmező láng.
– És most – mondta Barbara, és a hangja hirtelen visszanyerte a vezető ápolónői szigorát és határozottságát –, te itt fekszel harminchat órával a szülés után, egy olyan férfi mellett, aki megpróbált eltaposni, megfojtani lelkileg, és elvenni tőled azt a gyermeket, akiért az életedet adnád. De ennek vége.
Az ajtó ezen a ponton óvatosan kinyílt. Egy magas, elegáns férfi lépett be a szobába. Sötétkék öltönyt viselt, a haja őszült a halántékánál, és a tekintetében mély aggodalom tükröződött, amely azonnal átváltott szakmai határozottságba, amikor meglátott engem és Barbarát.
– Barbara? A biztonságiak szóltak, hogy… – kezdte a férfi, de mielőtt befejezhette volna, Barbara félbeszakította.
– Dr. Vance, nagyszerű, hogy itt van. Szükségem van a segítségére. Ez itt Faye Pemberton… vagyis, ha Isten is úgy akarja, hamarosan újra csak a leánykori nevén fogja hívni a világ. Ő Edith lánya.
A főorvos – mert dr. Vance volt az, a kórház igazgatósági tagja és a szülészeti osztály vezetője – megtorpant. A szeme felkerekedett, és ahogy ránézett az arcomra, hirtelen halvány felismerés ült ki a vonásaira.
– Edith… Edith lánya? – lépett közelebb a ágyhoz dr. Vance. – Istenem. Emlékszem rád, amikor még kislány voltál, és az édesanyád behozott ide, mert ő volt a második otthona. Atyám… mi történt itt?
Nem tudtam visszatartani a zokogást. Elmeséltem nekik mindent. Nemcsak a mai napot, nemcsak a feszültséget és azt, hogy Gary hogyan lökött vissza a matracra és csapott rá a kezemre, hanem azt is, amit hónapokon keresztül elfojtottam magamban. A megaláztatásokat, a folyamatos ellenőrzést, a gúnyolódást, a pszichológiai terrort, amit Gary és a testvére, Laurel építettek körém, mint egy láthatatlan, de fojtogató kalitkát. Elmeséltem, hogyan akartak alkalmatlannak nyilvánítani, hogyan manipulálták a dokumentumokat, és hogyan készítették elő a terepet ahhoz, hogy elvehessék tőlem a kislányomat, még mielőtt igazán a karjaimba zárhattam volna.
Dr. Vance arca sötét és hajthatatlan lett. Minden egyes elhangzott szóval a düh és a professzionális felháborodás jelei rajzolódtak ki az arcán.
– Ez… ez felháborító – mondta fojtott hangon, amikor végighallgatott. – Egy kórházunkban ilyesmi… Nem, nem hagyhatjuk annyiban. Barbara, intézkedett a biztonságiakkal?
– Igen, dr. Vance. A felvételeket lementettük. A biztonságiak elkísérték Mr. Pembertont és a testvérét az épület elé, és világossá tették számukra, hogy a kórház területére többet nem tehetik be a lábukat. Ezen felül… nos, van egy jó kapcsolatom a városi családjogi ügyvédekkel. Már hívtam is egyet, aki holnap reggelre itt lesz, hogy Faye-nek ne kelljen egyedül szembenéznie ezzel a szörnyeteggel.
Éreztem, hogy a szívem nem a félelemtől, hanem az erőtől kezd el verni. Olyan volt, mintha a múlt – az édesanyám emléke, az a szellem és az erkölcsi tartás, amit belénk nevelt – hirtelen körbeölelt volna, mint egy láthatatlan páncél.
– Köszönöm… – suttogtam, és a kezemet a kiságy szélére csúsztattam, egészen közel Pearl picike, puha ujjaihoz. Ezúttal senki sem löklezett el. Senki sem mondta, hogy alkalmatlan vagyok.
A kislányom megmozdult álmában, felhúzta a pici lábait, és halkan felsóhajtott. Az apró kék üvegszív pedig ott lógott a fejénél, csillogva a délutáni fényben, mint egy örökös, soha el nem múló ígéret.
Dr. Vance és Barbara még hosszan beszéltek egymással a logisztikai lépésekről: a rendőrségi feljelentésről, a távoltartási végzésről, a kórházi biztonsági jelentésről és arról a pszichológiai védelemről, amelyet a kórterem köré építenek az elkövetkező napokban. Gary nem jöhet vissza. Laurel nem készíthet többé rejtett videókat. A hamis dosszié, amit összeállítottak ellenem, hamarosan a saját arcukba fog visszacsapni, amikor a bíróság elé tárják a bizonyítékokat – beleértve azokat a biztonsági kamerás felvételeket is, amelyeken jól látszott, hogyan lökött meg egy frissen szült édesanyát a saját gyermeke ágya mellett.
Amikor az est leszállt, a kórterem ablakain át bevillantak a város távoli fényei. A folyosó csendes volt. A nővérek váltása lezajlott, és az új ügyeletes ápoló – egy kedves, fiatal hölgy, akit Barbara maga választott ki – hozott egy friss, meleg teát és egy tápláló vacsorát.
– Egyél, Faye – mondta kedvesen a nővér, miközben letálalta az ételt. – Szükséged van az erőre. Holnap hosszú napunk lesz, de ne aggódj: itt mindenki a te oldaladon áll.
Miután elment, lehúztam a takarót a vállamról, és óvatosan, minden egyes izmomra vigyázva, felültem. A telefonom az éjjeliszekrényen feküdt. Kijelzője időközönként villogott: Gary hívott. Egymás után tizenkétszer. Aztán megjelentek Laurel üzenetei is a képernyőn:
*„Megbánod még ezt, Faye! Elveszíted a gyereket, elvesszük tőled mindent, ami a tiéd!”*
*„Hívtuk Ethant is – hát, még nem tudja, de te vagy a felelős mindenért!”*
Nem válaszoltam. Egyetlen szót sem írtam vissza. Helyette kinyitottam a telefonom beállításait, és egyetlen mozdulattal letiltottam mindkét számot. Azt a fejezetet, amit ők írni próbáltak rólam – egy gyenge, instabil, rettegő nő történetét –, végleg lezártam.






