Az újév első hetei hűvös, de tiszta levegőt hoztak Fort Campbellbe. A tábor katonai rutinja hamar visszazökkentett a megszokott medrébe: a hajnali eligazítások, a logisztikai jelentések ellenőrzése, a fiatalabb tiszthelyettesek képzése és a napi adminisztráció mind lekötötték a figyelmemet. De ez a fegyelmezett, kiszámítható környezet most nem a magányt jelentette, hanem egyfajta belső megnyugvást. Azok után a viharos napok után, amelyek az előző év végén felborították a magánéletemet, a jelenlét, a feladatok tisztasága szinte gyógyítóan hatott rám.

Egyik kedd délután, amikor éppen a laktanya irodájában rendeztem át a havi kihelyezési egységek listáját, a vonalas telefonom csörögni kezdett.

Felvettem.

– Rebecca Hayes törzsőrmester? – szólt bele egy hivatalos, de kedves női hang.

– Igen, én vagyok. Miben segíthetek?

– Itt dr. Aris Thorne beszél a Fort Campbell-i Regionális Kórházból. Tudom, hogy szolgálatban van, de nemrégiben egy olyan üggyel kerestek meg minket, amely közvetlenül érinti a magánéletét, és úgy gondoltam, jobb, ha közvetlenül öntől hallom a részleteket, mielőtt hivatalos papírok indulnak el.

A gyomrom egy pillanatra összerintkezett. A katonaságnál az ember hozzászokott ahhoz, hogy a kórházból vagy a parancsnokságtól érkező váratlan hívások ritkán jelentenek jót.

– Hallgatom, doktor nő – mondtam, és a tollam a papírhoz simult.

– A volt férjéről, Thomas Hayesről van szó – kezdte dr. Thorne, és a hangja kissé elhalkult. – A tegnapi nap folyamán bekerült az ambulanciánkra egy súlyos hipertóniás krízis, valamint egy kisebb stroke tüneteivel. Jelenleg stabilizálták az állapotát, de a neurológiai megfigyelés miatt még legalább negyvennyolc óráig bent kell tartanunk. Mivel a rendszerben ön szerepel az egykori vészhelyzeti kapcsolatok között – lévén, hogy a hivatalos papírok teljes törlése még nem zárult le a bírósági rendszerben –, az ápolószemélyzet megpróbálta elérni a jelenlegi feleségét, Lauren Hayest. Ám a hölgy nem volt elérhető a megadott számon. Az ápolók végül Emily lányukat érték el, de Emily azt mondta, hogy ő nem tud intézkedni, és önhöz irányított minket.

Megdermedtem. Tom kórházban. Stroke tünetei. A hír, bár hidegzuhanyként ért, nem váltott ki belőlem sem kárörvendést, sem pedig azt a fajta pánikot, amit talán évekkel ezelőtt éreztem volna. Csak a rideg, katonai realizmus maradt: egy ember bajban van, és valakinek meg kell tennie a szükséges lépéseket.

– Értem, doktor nő – mondtam határozottan. – Köszönöm, hogy értesített. Szolgálaton kívül vagyok a délutáni órákban, beugrom a kórházba, amint lezárom a jelentésemet. Ki van most vele?

– Jelenleg a nővérek figyelik, de a szobája egyedül van. A lelkileg is kimerült állapot jeleit mutatja. Ha tudna jönni, az sokat segítene a tisztázásban.

Letettem a kagylót, de a gondolataim már cikáztak. Miért nem volt elérhető Lauren? Hol volt a feleség, aki a karácsonyi vacsorán még olyan büszkén hirdette a családi egységet, és aki annyira igyekezett kiszorítani engem az életükből?

Körülbelül egy órával később már a kórház steril, csempeborfolyosóján gyalogoltam a neurológiai osztály felé. A recepciós pultnál megkaptam Tom szobájának számát – a 214-es kórtermet –, majd bekopogtam, és beléptem.

A szoba félhomályos volt. Az ablakon beszűrődő délutáni napfény megcsillant az infúziós állvány acélcsövén. Tom az ágyon feküdt, a fejét egy alacsony párnára hajtva, az arca pedig feltűnően sápadt, beesett volt. Amikor meglépett engem a nyíló ajtónál, a szemei felnyíltak. A tekintetében a betegség okozta gyengeség mellett ott bujkált a tiszta, fojtogató szégyen is.

– Rebecca… – suttogta, és a száraz ajkait alig bírta mozdítani. – Mit… mit keresel itt?

Odaléptem az ágy mellé, és húztam egy műanyag széket a matrac széléhez, majd leültem.

– A kórház hívott, Tom – mondtam nyugodtan, miközben a kezemet a térdemre kulcsoltam. – Lauren nem volt elérhető, Emily pedig engem hívott, mert tegnap óta senki sem tudta, hol van a feleséged.

Tom szemei megteltek könnyel, de a gyengesége miatt még a fejét sem tudta elfordítani. – Elment… – mormolta rekedten. – Amikor meghallotta, hogy a stroke után nem fogok tudni azonnal visszatérni az üzleti útra, és hogy a cégnél vizsgálatok indultak a pénzügyi manőverek miatt… összepakolt. Azt mondta, ő nem egy betegápoló feleség lenni ment hozzá egy sikeres emberhez. Tegnap este költözött ki a házból.

A híren nem lepődtem meg. Egy olyan nő, akinek az egész élete a mások feletti aranyló tetszelgésből és a kényelmes imázsból állt, nyilván nem akart osztozni egy megroggyant egészségű férfi terhein. De az, hogy ilyen könnyen eldobta azt, amiért négy éven át oly agresszivan küzdött – hát, ez pontosan tükrözte a jellemét.

– Sajnálom, Tom – mondtam, és a hangomban őszinte együttérzés volt, nem pedig gúny. – Senki sem érdemli meg, hogy egyedül maradjon egy ilyen krízisben.

– De te… te elítélsz, ugye? – kérdezte, és a könnyek áttörték a szemhéját. – Miután mindazt tettem veled… miután elhagytalak, és hagytam, hogy Lauren elhiggyessze velünk, hogy te vagy a rossz ember… most meg itt ülsz mellettem, amikor a saját feleségem cserbenhagyott. Miért csinálod ezt, Rebecca? Miért nem fordulsz el tőlem?