A debriefing szobában a kivetítő vörös vonalai nem kegyelmeztek a tizenkét pilótának. Negyvenöt perc alatt mindannyiukat semlegesítették. Nem azért, mert rosszabb pilóták voltak, hanem azért, mert elfelejtették, hogyan kell repülni akkor is, amikor a műszerek sötétek.
Colonel Yates ült a terem legelső sorában, kezét összefonva. Amikor a visszajátszás véget ért, felállt.
– Azt akartuk, hogy ez a tanfolyam megmutassa, ki a legjobb – mondta Yates, és végignézett a megdöbbent arcokon. – De amit ma láttak, az nem egy verseny volt. Ez egy figyelmeztetés. A jövő csatáit nem azok nyerik meg, akiknek a legtöbb adatuk van, hanem azok, akik tudják, mit kell tenniük, amikor az adatok elfogynak.
A tizenkét elit pilóta némán ült. Holt a terem elejéből Sarah-ra nézett, aki csendben pakolta össze a jegyzeteit az asztalon.
– Az óra véget ért – mondta Holt. – Holnap reggel ötkor találkozunk a kifutópályán. Nem a szimulátorban. A valóságban.
—
Késő este a bázis csendes volt. A csillagok élesen ragyogtak a sivatagi égbolton, és a hangár melletti betonon a *Patience* szürke festése szinte beleolvadt az éjszakába.
Holt odalépett a géphez. Megérintette a megkopott fémpanelt, pont ott, ahol Sarah szokta. Nem volt benne gőg. Csak az a mélységes tisztelet, amit csak egy pilóta érezhet egy másik iránt, aki átvezette a viharon.
Sarah léptei hallatszottak a kavicson. Megállt néhány lépésre tőle.
– Holnap nehéz napunk lesz, Major – mondta halkan.
Holt elmosolyodott, és a horizont felé nézett, ahol a hajnal első rózsaszín csíkjai már megjelentek a hegyek mögött.
– Tudom, Ghost. De azt hiszem, végre kezdjük megérteni a leckét.






