– Remélem, Kate, véget vetetetek ennek a színjátéknak – mondta Victor hangosan, amikor az igazgatóság utolsó tagja is helyet foglalt. – Ez a leállítás milliós károkat okoz nekünk. És mindezt egy olyan ember miatt, aki tegnap még ecsettel a kezében rohangált a házakon.

Kate nem válaszolt azonnal. Csendesen kinyitotta a vörös dossziét az asztalon, majd átcsúsztatta a papírokat az asztalon Victor elé.

– Olvasd el, Victor – mondta hűvös, éles hangon a vezérigazgató.

Victor félmosollyal felvette az első lapot. A szeme átfutotta a sorokat, de ahogy haladt lefelé a dokumentumon – a beton helyett beépített törmelékek fotóin, a sógora cégének számláin, és a Carl Denton által hamisított aláírásokon keresztül –, a mosoly lassan eltűnt az arcáról. A bőrszíne átváltott egy halvány, szürkés árnyalatra.

– Ez… ezek hamisítványok… valaki megpróbál besározni… – dadogta Victor, és a keze enyhén megremegett a papírok felett.

– Nem hamisítvány, Victor – lépett ki a fal mellől Brian Mitchell. Nem volt rajta a kölcsönzött blézer; most egy elegáns, sötét öltönyt viselt, és a tekintetében ott ragyogott az a magabiztosság, amit csak egy olyan ember birtokol, aki tudja, hogy az igazság az ő oldalán áll. – Minden egyes mintát magam vettem le. Minden egyes számítást háromszor ellenőriztem. Te nemcsak a cég pénzét akartad kipréselni a 2,1 millió dolláros bónuszért, hanem veszélyeztetted száz ember életét, akik majd ezekbe az épületekbe költöznek.

A tárgyalóteremben hirtelen olyan feszült csend lett, hogy a szellőztető berendezés halk búgása is hangosnak tűnt. Az igazgatósági tagok egymásra néztek. Azok a tagok, akik korábban Victor mellé álltak, most hirtelen elhúzódtak tőle, mintha a jelenléte is fertőző lenne.

– Victor Haynes – mondta Kate lassan, minden egyes szót megfontolva –, a mai naptól kezdve a Sullivan Harwick cégtől azonnali hatállyal elbocsátunk. A bónuszodat töröltük. És az összes jogi dokumentumot, amit most átadtunk, már megküldtük a szövetségi ügyészségnek és a georgiai mérnöki kamarának. A rendőrség úton van.

Victor felpattant a székéből, a széke hátradőlt a padlóra, de mielőtt bármit mondhatott volna, a tárgyalóterem ajtajai kinyíltak, és két egyenruhás rendőr lépett be.

A bilincs hideg csattanása zárta le a korrupció fejezetét a Sullivan Harwick történetében.

Amikor Victor-t kivezelték a teremből, a feje lehajtva volt. Nem mert rzanézni senkire – sem Kate-re, sem az igazgatósági tagokra, és legkevésbé Brianre.

A teremben feloldódott a feszültség. Az igazgatóság elnöke felállt, és mély tisztelettel biccentett Brian felé.

– Mr. Mitchell – mondta az idős úr –, a cégünk nevében köszönetet mondok. Megmentette a hírnevünket… és sokkal többet annál.

Kate odalépett Brianhez, miközben a többi igazgatósági tag lassan elhagyta a termet.

– Azt hiszem, Brian, most már hivatalosan is fel kell ajánlanom valamit – mondta Kate egy meleg, őszinte mosollyal. – Nemcsak a független felülvizsgálat vezetőjének pozícióját. Hanem a Sullivan Harwick alelnöki székét a műszaki és szerkezeti fejlesztések terén. Természetesen… sokkal jobb fizetéssel, mint tizenhat dollár óránként.

Brian elmosolyodott, de a szeme sarkában ott csillogott a múlt emléke – a felesége, Ellen, a torony, amit megmentett, és a kislánya, Jenna, aki otthon várta a tengeri teknősös könyvével.

– Elfogadom, Kate – mondta halkan. – De egy feltétellel.

– Micsoda az?

– A régi kerti házamat Savannah-ban nem adom el. Néha még mindig szükségem van arra, hogy ecsetet vegyek a kezembe, és emlékezzek arra, honnanjöttem.

Kate nevetett, egy olyan könnyed, tiszta nevetéssel, amit az elmúlt évek válságai alatt ritkán hallott a cégben.

– Megegyeztünk, mérnök úr. Megegyeztünk.

—

Két hónappal később az Oglethorpe Row hivatalos átadóünnepségén a napfény ragyogóan sütött a felújított történelmi homlokzatokra. A tizenkét épület nemcsak hogy biztonságos volt, hanem a várostörténet legszebb gyöngyszemévé vált.

A dísztribünön Brian ott állt a megújult öltönyében, de a kezét a kislánya, Jenna kezében tartotta. Amikor Kate felhívta a színpadra, hogy mondja el a megnyitó beszédet, a tömeg tapssal fogadta.

De Brian nem a díszes ruhás befektetőket nézte a nézőtéren. A tekintete a harmadik sor felé tévedt, ahol egy idős hölgy ült, aki annak idején, az első napon odalépett hozzá a festőlétrán, és megkérdezte tőle, hogy miért csinálja ezt a munkát olyan nagy odaadással.

Brian rámosolygott. Tudta, hogy a házak – akárcsak az emberek – csak akkor állnak stabilan, ha az alapok igazak. És most az alapok minden eddiginél erősebbek voltak.