Daniel ekkor már halálsápadtan lépett előre. A szemeiben ott izzott a rettegés, mert – bár ő sem tudta pontosan, milyen titok veszi körül a feleségét – kezdte sejteni, hogy az anyja most olyasvalakibe rúgott bele, akinek a létezéséről sem szabadott volna tudnia.
– Anya, kérlek, maradj csendben… – suttogta Daniel, de Margaret már átlépett rajta.
– Csendben? Én maradjak csendben, amikor ez a senkiházi asszony beszennyezi a családunk nevét? – sziszegte az anyósom, miközben a többi tiszt felé fordult, támogatást keresve.
De a támogatás elmaradt.
Miller törzsőrmester nem mozdult a helyéről. Ehelyett a rádiójához nyúlt, és halkan, de rendkívüli határozottsággal szólt bele:
– Főparancsnokság, itt a kilences szektor. Kérem a vezérkari főnököt és Vance tábornokot. Azonnali jelenlétre van szükség a kilences asztalnál. Rendkívüli protokoll érvényesül.
A szavak úgy hatottak, mint egy villámcsapás a nyári délutánon. A közelben álló tisztek hirtelen elhallgattak. A vonósnégyzet játéka – mintha csak parancsra tették volna – hirtelen elhalkult, majd teljesen elhallatszott. A terem túlsó végéből, a legmagasabb rangú tisztek emelvényéről hárman is elindultak felénk.
Az élen maga Arthur Vance tábornok haladt. A három csillag a váll-lapján élesen csillant meg a csillárok fényében. Mögötte két vezérkari tiszt lépkedett, olyan merev tartással, mint akik bármelyik percben tüzet parancsolhatnak.
Margaret arca felragyogott. Valószínűleg azt hitte, a tábornok személyesen jön oda, hogy igazat adjon neki, és megköszönje a bál rendjének védelmét. Eléjük lépett, egyenesen Vance útját állva, a legédesebb, legfennköltebb mosolyával.
– Tábornok úr! – mondta Margaret, kissé meghajolva. – Elnézést a zavarásért, de ez a nő… ez a senkiházi bitorló be akart tolakodni a tisztelt parancsnokok közé. A fiam felesége, de sajnos semmi tiszteletet nem mutat a Hadsereg hagyományai iránt. Épp most utasítottam a katonai rendőrséget…
Vance tábornok rácsatlakozott Margaret beszédére, de még csak rá sem nézett. A szeme egyenesen átnézett az anyósomon, mintha ott sem lenne. A tekintete megállapodott rajtam.
A tábornok lelassította a lépteit, majd hirtelen, a terem összes jelen lévő tisztének szeme láttára, megállt előttem.
És akkor – a katonai protokoll legszigorúbb szabályai szerint – feszesen tisztelegni kezdett.
Nem Danielnek. Nem a tábornoktársainak. Nekem.
A mögötte érkező két vezérkari tiszt szintén azonnal vigyázatba vágta magát, és tisztelgett. A teremben álló száz meg száz katona, akik látták a jelenetet, egy emberként mozdult meg: a tisztek felálltak az asztalok mellől, a rangjelzések megcsillantak, és teljes, feszült csend borult a bálteremre.
Margaret szájából elszállt a szó. A mosolya ott fagyott meg az arcán, mint egy rosszul rögzített maszk. A szeme kiugrott a helyéről, miközben döbbenten váltogatta a tekintetét a tábornok és köztem.
– Parancsnok asszony – szólalt meg Vance tábornok mély, tisztelettel teli hangján, amely visszhangzott a márványpadlón. – Megtiszteltetés számunkra, hogy jelen van a mai estén. Sajnálom, hogy a beléptetésnél bármilyen kellemetlenség érte.
A levegőben megfagyott az idő.
Daniel hátraesett egy szék támlájának, és a kezével a száját takarta el. A saját felesége – a nő, akit az anyja éveken át lenézett, mint „jelentéktelen funkcionáriust” – a Védelmi Minisztérium Különleges Stratégiai Osztályának közvetlen igazgatója volt. A titkos műveletek és a globális logisztika legmagasabb rangú polgári vezetője, aki felett csak a miniszter és az elnök állt a láncban. Olyan ember, akinek egyetlen szava elég lett volna ahhoz, hogy Daniel ezredesi karrierjét egy tollvonással kettétörje – vagy éppenséggel felemelje.
– Köszönöm, Vance tábornok – mondtam hűvös, kimért hangon, miközben lassan átvettem a személyi igazolványomat a megilletődött törzsőrmester kezéből. – Úgy tűnik, az itteni vendéglátás néha kissé… túlságosan is buzgó.
Lassan Margaret felé fordultam, aki most már olyan sápadt volt, mint a mögötte lévő fal.
– Ó, Margaret – mondtam, miközben a táskámba csúsztattam a kártyát. – Azt mondtad, nem tartozom ide? Nos, igazad van. Én nemcsak ide tartozom… én irányítom a rendszert, amelyben ti mindannyian éltek.
A teremben senki sem mert megmozdulni. Az anyósom pedig ott állt, a büszkesége romjain, végre megértve, hogy az a „senkiházi”, akit le akart söpörni az asztalról, az egész éjszakáját – és talán a családja jövőjét is – egyetlen pillanat alatt a semmivé teheti.






