Mark nem nézett a szemembe. Egyszer sem. Az arca beesett volt, a haja megritkult, és úgy ült ott a tárgyalóteremben, mint egy idegen ember, akivel egy liftben rekedtem egy rossz napon.
Diane nem jött el a tárgyalásra. Azt beszélték, hogy átmenetileg egy olcsó motelbe költözött a város szélén, mert a háza – amelyet még a férje hagyott rá – végül a bank kezére került a kezesi hitelek miatt. A büszkesége, amire annyira épített, darabokra hullott, mint a rosszul ragasztott porcelán.
Egyik délután, amikor a saját irodámban ültem, és a negyedéves jelentéseket böngésztem, a titkárnőm bekopogott.
– Claire, van itt egy hölgy a recepción. Azt mondja, a nevedet keresi. Nem akar elmenni.
Felnéztem a monitorról. – Ki az?
– Egy idősebb hölgy. Teve színű kabátban van. Azt mondja… Diane Bennett.
A toll a kezemben megállt. Egy pillanatig csendben ültem, miközben a múlt árnyai egy utolsó alkalommal végigfutottak a gerincemen. Aztán megráztam a fejem.
– Mondd meg neki, hogy nem vagyok itt – mondtam hűvösen. – És ha még egyszer idejön, hívom a biztonságiakat. Pontosan úgy, ahogy az előző alkalommal.
– Értem, Claire – mondta a titkárnő, és kisietett.
Felálltam az asztaltól, az ablakhoz sétáltam, és lenéztem a lenti parkolóra. A délelőtti napfény átszűrődött az üvegen. Diane ott állt a járdán, a megszokott helyén, de ezúttal nem volt nála tábla. Csak a táskáját szorította a mellkasához, és üres, fáradt szemmel nézett fel az épület homlokzatára.
Megfordultam, visszamentem az íróasztalomhoz, és lehúztam a redőnyt.
A történet ezen a ponton véget ért. Nem azért, mert a világ hirtelen igazságos lett volna, hanem azért, mert én magam döntöttem úgy, hogy többé nem adom oda a tollat másnak, hogy ő írja a sorsomat. Az életem az enyém volt – minden egyes dollárjával, minden egyes sebesülésével, és mindenekelőtt a saját, visszaszerzett méltóságával együtt.






