És ami a legfontosabb: nem magának vette vissza. Semmit sem költött magára. Még a saját betegségét, a saját utolsó napjait is feláldozta azért, hogy biztosítsa a mi jövőnket. Hogy egy uzsonnásdoboz mélyén hagyja meg a kulcsot a szabadságunkhoz.
Hazavezettem abba a gyönyörű, biztonságos házba, amit most már az otthonunknak hívtam. Amikor beléptem a nappaliba, megálltam a kandalló előtt.
A párkányon, egy üvegvitrinben, nem drága trófeák vagy műtárgyak álltak. Hanem egy fekete, behorpadt uzsonnásdoboz, amit a rendőrség a tárgyalások lezárása után visszaadott nekem. Mellette egy fotó állt: apám huszonévesen, fehér köpenyben, egy mikroszkóp felett, büszke mosollyal az arcán.
Odamentem, és ujjammal finoman végigsimítottam a vitrin üvegén.
„Köszönöm, apa” – suttogtam a csendes szobában. „Most már én vigyázok mindenre. Pihenj békében.”






