Másnap reggel megváltoztattam a levelezési címemet.
Tizenhat évig a bankszámlakivonataim anyám házába mentek.
Most már nem fognak.
Egy héttel később visszatértem Daytonba, és anyuval szemben ültem a konyhaasztalnál.
Két dolgot mondtam neki.
Soha többé nem nyitja fel a levelemet.
És soha többé nem ír le családi potyautasként.
Aztán elmagyaráztam, ki volt Aaron Wood.
Nem az egész mentést.
Csak annyit, hogy megértse, miért kapják a gyerekei azt a pénzt.
A szája elé kapta a kezét.
Indulás előtt még egy kérdést tettem fel.
– Anya, ki fizette apa temetését?
– Jenna intézte – válaszolta.
Előhúztam egy régi nyugtát a pénztárcáimból.
A temetkezési vállalkozás.
11 400 dollár.
A kártyám.
2019. február 19.
Letettem az asztalra.
– Apa minden nyugtát megőrzött – mondtam. – Én is.
Aztán elmentem.

Az este Jenna dühösen telefonált.
Ragaszkodott ahhoz, hogy soha nem állította, hogy ő fizette ki a temetési számlát.
– Csak nem mondtam, hogy nem én tettem.
Emlékeztettem, hogy megakadályozni, hogy Anya kínosan érezze magát, nem jelent felhatalmazást arra, hogy elvigye a dicsőséget az én pénzemért.
A hangja elcsuklott.
Aztán elmondta, hogy Kyle a tartalék szobájukban alszik.
Kérdőre vonni kezdett mindent, amit Jenna mondott rólam.
Azt hittem, ez a nyugta a konfrontáció vége.
De anyámnak még megvolt apa zöld füzete, amit arra használt, hogy feljegyezze, mit viseltek az emberek valójában.
És amikor összehasonlítani kezdte a család állításait a valós kifizetésekkel, rájött, hogy a temetési nyugta csak az első bejegyzés volt.
Amikor legközelebb összegyűjtötte a családot a vasárnapi ebédlőasztal körül, előhozta a saját füzetét.
És ezúttal ő volt az, akinek kérdései voltak Jennához.