Elise megpördült a tengelye körül. A tekintete végigsiklott a fehér köpenyemen, a nevemet jelző kitűzőn, majd megállapodott az arcomon.
A folyosó zsibongása hirtelen elhalt.
Láttam, ahogy az agya feldolgozza az információt. A szemei kitágultak, a szája kissé kinyílt. A felismerés olyan fizikai erővel vágódott bele, hogy szó szerint hátralépett egyet.
– Anna? – suttogta, és a hangja elcsuklott.
– Dr. Cole, az itteni protokoll szerint – javítottam ki hidegen, és a szemébe néztem.
Elise arca másodpercek alatt váltott át a döbbenetből a hitetlenkedésbe, majd valami olyasmibe, ami nagyon hasonlított a félelemre.
– Te… te vagy a főorvos? Te műtötted meg anyámat?
– A lépét eltávolítottam a belső vérzés miatt, amit a zuhanás okozott – mondtam tárgyilagosan, mintha egy tankönyvből olvasnék fel. – A beavatkozás sikeres volt. Az édesanyja stabil, a felépülése a várt ütemben halad.
– Te jó ég… – Elise a kezét a szájához kapta. Olyan sápadt volt, hogy azt hittem, elájul. – Anya tudja? Tudja, hogy te voltál az?
– Az édesanyja elveszítette a szemüvegét az esés során. Egyelőre csak egy homályos alakot lát belőlem.
Elise lassan leengedte a kezét. A kezdeti sokk kezdett átalakulni valami másba. Talán szégyenbe? Vagy abba a régi, ismerős defenzív arroganciába, amit az anyjától tanult?
– Anna, én… mi… annyi minden történt – kezdte, de a hangja bizonytalan volt. – Azt hittük, te valahol…
– Valahol egy gyárban dolgozom? Vagy a hidak alatt alszom? – A hangom csendes volt, de éles, mint a szike. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, Elise. De ha megnyugtat, nem engedtem, hogy a személyes múltunk befolyásolja a szakmai kötelességemet. Az édesanyja él. Meglátogathatja. A 412-es kórteremben van.

Sarkon fordultam, és elindultam a folyosón, mielőtt még bármit mondhatott volna. A gerincem egyenes volt, a lépteim határozottak. Nem akartam hallani a kifogásait, nem akartam hallani a felszínes, kényszeredett bocsánatkérését, amit csak azért mondott volna el, mert most megijedt a pozíciómtól.

Másnap reggel, amikor a vizitre indultam, tudtam, hogy eljött az idő.
Elise tegnap este hozott egy tartalék szemüveget Valerie-nek. A nővérek a dokumentációban jelezték, hogy a beteg látása helyreállt. A függöny legördül. A színjátéknak vége.

Amikor benyitottam a 412-es kórterembe, Ian Reeves is velem volt, valamint két rezidens. Ez a hivatalos reggeli vizit volt.
Valerie az ágyban ült, kissé felpolcolva. A haja rendezett volt, az arcán visszatért némi szín, és az orrán ott ült a vastag keretes, erős lencséjű szemüveg. Amikor meghallotta az ajtó nyílását, azonnal felénk fordult.
– Jó reggelt, Mrs. Cole – mondtam, miközben a kartonját néztem. A hangom pontosan olyan volt, mint az elmúlt napokban. Nyugodt, szakmai, távolságtartó.

Valerie szemei a hangomra fókuszáltak. A tekintete a fehér köpenyemre esett, onnan feljebb kúszott, egészen az arcomig. Nem viseltem maszkot.
A szoba levegője egy pillanat alatt megfagyott.

Láttam, ahogy a pupillái kitágulnak. A szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. A keze, ami a takarót szorította, elkezdett remegni. A szemei úgy jártak az arcomon, mintha egy kísértetet látna, mintha a múlt hirtelen testet öltött volna és besétált volna a jelenébe.
A rezidensek nem vettek észre semmit, de Ian azonnal megérezte a feszültséget. Rám nézett, aztán a betegre, de nem szólt semmit.
– Nos, a vérképe kiváló, a gyulladásos markerek csökkennek – folytattam, miközben a szemébe néztem, és hagytam, hogy a szavaim súlya lassan, könyörtelenül rátelepedjen. – Ha így folytatjuk, a hétvégén akár haza is mehet. Hogy érzi a sebet?
Valerie megpróbált megszólalni, de a torka kiszáradt. Úgy nézett rám, mint egy sarokba szorított állat, aki rájön, hogy a ragadozó, aki felette áll, ugyanaz a lény, akit ő maga sebzett meg évekkel ezelőtt.
– Anna…? – suttogta végül. A hangja olyan halk volt, hogy a rezidensek meg sem hallották.
– Dr. Cole – javítottam ki újra, és a szememben nem volt semmi melegség, csak a professzionalizmus hideg, áthatolhatatlan fala. – Kérem, csak a panaszaira koncentráljon. Érez fájdalmat a bemetszés körül?

Valerie arca hamuszürkévé vált. Hirtelen megértette. Megértette, hogy az elmúlt három napban annak az embernek mondott hálát, annak a kéznek a precizitását dicsérte, akit egykor semminek, szánalmasnak nevezett. Megértette, hogy miközben ő a „hálátlan nevelt lányáról” hazudozott, én ott álltam mellette, és hallgattam.

– Te… te műtöttél meg? – kérdezte, és a hangja most már érezhetően remegett. A szemeiben a döbbenet átadta a helyét a félelemnek. Talán azt hitte, hogy valami rosszat tettem vele. A saját sötét, bosszúálló lelkületéből indult ki.
– Igen – mondtam. – És ahogy már említettem, a műtét sikeres volt.
Azzal a rezidensek felé fordultam.
– Kérem, írjanak fel egy enyhébb fájdalomcsillapítót, és kezdjék meg a mobilizálást a gyógytornásszal.
Bólintottam Valerie-nek.
– Jobbulást, Mrs. Cole.

Sarkon fordultam, hogy kimenjek a szobából.
– Várj! – kiáltotta Valerie. A hangja kétségbeesett volt, éles és szánalmas. – Kérlek… Dr. Reeves, hagynának minket kettesben egy percre? Kérem.

Ian rám nézett. Bólintottam neki. A rezidensekkel együtt kimentek a folyosóra, és halkan becsukták maguk mögött az ajtót.
Kettesben maradtunk. A gépek ritmikus pittyegése volt az egyetlen hang a szobában.