Ha Daniel élt, és ha a felvétel valóban az ő hangján szólalt meg, akkor lennie kellett egy aktának a rendszerben, amely összekötötte a négy évvel ezelőtti afganisztáni küldetést a mai nap eseményeivel.

Beírtam a régi katonai kódmat – a rangomat, a nevem első betűjét és a 2018-as afganisztáni egység számát. A képernyő egy pillanatra villant, majd a sorok között megjelenik a felirat: „HOZZÁFÉRÉS MEGADVA – DELTA-CSOPORT ARCHÍVUMA”.

– Emily! – Diesel hirtelen felmordult, és a fejét a szerverterem nehéz, dupla acélajtajára hajtotta. Kívülről tompa dörrenések hallatszottak; Hayes emberei elkezdték átvágni a zárat valamilyen ipari fűrésszel vagy plazmavágóval. Időnk alig maradt.

A képernyőn egy videófájl villant fel. A címe annyi volt: „Operation Ghost – Utolsó jelentés”.

Rákattintottam.

A képernyőn megjelent egy sötét, füstös szoba valahol a hegyek között. A kamera remegett, a hangminőség rossz volt, de Daniel arcát azonnal felismertem. Ott ült egy katonai asztal mellett, a sebesült vállát egy vkeny kötszer borította, és a szemeiben az a fajta kimerültség látszott, amit csak azok ismernek, akik szembenéztek a halállal.

– Ha ezt a videót látjátok – mondta Daniel a felvételen, és a hangja tisztán áradt a hangszóróból –, akkor a küldetésünk nem volt baleset. Hayes ezredes és a washingtoni konzorcium parancsba adta a bázis felrobbantását, hogy elrejtsék a biológiai fegyverek kereskedelmét. Mi nem az ellenség tűzében haltunk meg; a saját parancsaink akartak eltemetni minket. De én életben maradtam. És ha Emily ezt a fájlt megnyitja, akkor a világ meg fogja tudni az igazságot.

A képernyő alatti sávban egy letöltési link villogott: „Bizonyítékok továbbítása a Nemzetközi Bizottság és a Független Sajtó felé – Automatikus küldés”.

– Gyerünk, töltsd át! – suttogtam, és a körmömet a tenyerembe mélyedtem, miközben a százalékjel lassan kúszott felfelé: tíz, húsz, ötven, nyolcvan…

Kívülről egy hatalmas robbanás hangja rázta meg az acélajajt. Hayes emberei áttörték a zárat. A füst és a szikrák betörtek a résen keresztül.

– Emily! – hallatszott Hayes hangja a folyosóról. – Nyissa ki az ajtaját! Nincs menekülés!

– Kilencvenkilenc százalék… – mondtam hangosan.

A képernyőn a zöld sáv elérte a százat, és egy felirat villant fel: „AZ ADATOK SIKERESEN TOVÁBBÍTVA A GLOBÁLIS HIVATALOS CSATORNÁKHOZ”.

Az acélajtó hirtelen berobbant. A fémkeret darabokra szakadt, és a füstfelhőből előtörő Hayes ezredes lépett be a terembe, a kezében lévő fegyver csöve egyenesen a fejemre szegeződött.

– Játék vége, Carter – mondta hideg, diadalmas mosollyal az arcán. – Az adatok semmit sem érnek, ha te magad nem éled meg a holnapot.

De nem féltem.

Diesel ekkor nem morogott; mint egy fekete villám, ugrott elő a szerverek mögül. A kutya nehéz teste telibe találta Hayes ezredest, a fegyver eldörrent, de a golyó a plafonba csapódott, és a fém eszköz a földre csörrent.

– Most! – kiáltottam, és a hátsó szellőzőnyílás felé vetettem magam.

Három nappal később Washington, D.C. égboltja tiszta volt és hűvös. A televíziós csatornák rendkívüli hírekkel indították a reggeli adásokat: a Walter Reed Katonai Kórházban történt incidens, a magas rangú tisztek letartóztatása és a katonai konzorcium titkos dokumentumainak nyilvánosságra hozatala nemcsak az országban, de a nemzetközi sajtóban is bombaként robbant.

A washingtoni Független Nyomozóiroda lépcsőjén álltam, a kezemben a hivatalos igazolással, amely tisztázta a nevemet, a rangomat és a múltamat. Mellettem Diesel ült, a büszke, hűséges belga juhászkutya, aki a hámján viselt kis ezüst címkével most már nemcsak a múlt árnyait őrizte, hanem a jövőt is.

Egy fekete szövetségi autó állt meg a lépcső alján. Az ajtó kinyílt, és egy magas, ismerős alak szállt ki belőle. A vállán még ott viselte a régi sebek nyomait, a szemöldöke felett lévő heg pedig pontosan olyan volt, mint régen, de a tekintete tiszta volt és békés.

Daniel Brooks volt az.

Megállt a lépcső alján, és egy pillanatra csak némán nézett rám. A reggeli napfény megcsillant a hajában, és a szél a kabátját libegtette.

– Késtél, kapitány – mondtam, és a hangomban ott reszketett az elmúlt négy év minden könnye és nevetése.

Daniel elmosolyodott – azzal a régi, magabiztos mosollyal, amit annyira hiányoltam. Lépdelt felém, miközben Diesel felállt, boldogan csóválva a farkát, és odarohant hozzá, hogy a fejét a térdéhez dörzsölje.

– Tudom, Emily – mondta Daniel, amikor odaért hozzám, és a kezét a vállamra tette. – De a kutyánk megtalálta az utat haza. És mostantól senki sem választ el minket egymástól.

Megöleltük egymást a washingtoni reggelben, miközben a múlt sötét viharai végre elcsitultak, és a jövő, amiért annyit harcoltunk, most először tiszta és fényes volt előttünk.