Edgar király hirtelen megfordult, és a trónus előtti emelvényről lerohant Eleonórához. A vörösen izzó vascipőket a szolgák azonnal messzire dobták, nehogy kárt tegyenek bárkiben is. A király letérdelt a felesége mellé a hideg kőre, és a remegő, könnyes kezébe fogta Eleonóra ujjait.
– Eleonóra… drágám… bocsáss meg nekem… – zokogta a király, és a feje lehajlott a nő vállára. – Olyan vak voltam… hagytam, hogy a gyanakvás és a mérgezett szavak elvesszék az eszemet… Megölhettelek volna…
Eleonóra lassan, méltóságteljesen kihúzta magát. A könnyei még ott csillogtak az arcán, de a szemében már nem a félelem, hanem a mély, tiszta büszkeség égett. Hagyta, hogy a testvére, Roland herceg felsegítse a földről, miközben a király ott térdelt előtte, megalázva és összetörve a saját hibái súlya alatt.
– A bizalom nem olyan ruha, Edgar, amit bármikor levehetünk, ha egy idegen azt mondja, hogy nem illik ránk – mondta Eleonóra csendesen, de határozottan, miközben a hangja betöltötte a termet. – Megbocsátani talán képes lesz a lelkem idővel… de hogy valaha is elfelejtsem ezt az éjszakát? Azt ne várd tőlem.
A királyné meghajtotta a fejét, és a testvére karjára támaszkodva némán kivonult a trónteremből, hátrahagyva a királyt, aki a saját vak haragja miatt örökre elveszítette a legdrágább kincsét: a felesége feltétel nélküli szeretetét és bizalmát.
*(Írta és összeállította a drámai történelmi elbeszélés)*






