Lauren pedig ott állt a folyosó közepén, a letartóztatási bilincs rázkódásával a csuklóján – mert a rendőrök időközben átkísérték a hivatalos helyiségből –, és olyan gyűlölettelnézett rám, amiért az életben nem kapott volna bocsánatot.

– Te tönkretettél – súgta, miközben Miller őrmester finoman, de határozottan megfogta a karját. – Te kis dög… mindent elvettél tőlem!

– Nem én vettem el tőled, Lauren – mondtam, miközben a táskámat a vállamra vetettem, és a kijelzőn megnéztem az órámat. – Én csak visszavettem azt, ami az első naptól kezdve az enyém volt. A becsületemet soha nem tudtátok elvenni. De a tiéketeket mostantól a bírósági archívum őrzi.

Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. A richmondi reggeli napfény most már nem hidegnek tűnt, hanem melegnek és tisztának. A kocsimhoz léptem, kinyitottam az ajtót, és behuppantam a volán mögé. Raleigh még öt órányi útra volt, de a fiam – vagyis a saját jövőm – már ott várt. És ezúttal nem volt szükségem arra, hogy bárki is megmondja, ki vagyok.