– Emma – mondta kedvesen, de határozottan. – A fotós vár minket a kertben a családi képekhez. Jössz?

Megigazítottam a ruhám ujját, rábólintottam Hannah-ra, és elindultam vele a kijárat felé.

De mielőtt végleg elhagytam volna az asztalt, még egyszer visszanéztem.

Anyám ott állt összegörnyedve, apám pedig a felesége vállára tette a kezét, de a tekintete a semmibe meredt. Lily pedig ott üresedett meg a csillogó ruhájában, mint egy gyönyörű szobor, amiből valaki kiszedte a szerkezetet.

Nem kiabáltam velük. Nem csaptam be az ajtót. Nem volt szükség drámára. Mert a legnagyobb büntetés nem a harag volt, hanem az a teljes, megmásíthatatlan közöny, amivel rájöttek: az a lány, akit öt évvel ezelőtt hátrahagytak egy cambridge-i konyhában, már réges-rég túllépett rajtuk.

A szálloda kertjébe kilépve a hűvös, friss bostozi levegő megcsapta az arcomat. Az ég tiszta volt, a csillagok ragyogtak a fejünk felett, és amikor Hannah belém karolt, tudtam, hogy a múlt végre a helyére került. Nem azért, mert bocsánatot kértek – lehet, hogy soha meg sem értették volna –, hanem azért, mert én már szabad voltam.