– Elmentek – suttogta Anna, miközben a homlokát az üveghöz támasztotta, a levegő után kapkodva. – De nem adják fel. Tudják, hogy velünk vagy.

Ránéztem a lányra, aki a sötétben még törékenyebbnek tűnt, mint amikor először megláttam a tükörben. De a félelem mellett most ott izzott benne az a makacs elszántság, ami átsegítette ezen a rettenetes éjszakán.

– Most pedig, Anna – mondtam mély, nyugodt hangon, miközben a kezemet a kormányra helyeztem. – Elmondod pontosan, hogy mi a fene történik itt. Mert most már nemcsak a te életedről van szó, hanem az enyémről is.

Anna mély levegőt vett, a zöldes-kék szemei csillogtak a műszerfal halvány fényében. Nyúlt a táskájába, előhúzott egy vastag, vízhatlan borítékot, és átnyújtotta nekem.

– Ezt kerülik – mondta halkan. – És most, hogy megálltál mellettem… te is részese lettél a játéknak.

A kinti eső még vadabbul verte a szélvédőt, de a kocsi belsejében a bizonytalanság sötét árnyai között most valami új indult el. Egy olyan út, amelyről egyikünk sem tudta, hová vezet, de visszalépni már nem lehetett.