A levegő megfagyott körülettünk.

Így hát tudták. Lennox tegnap éjjel nemcsak a teherautót nézte meg, hanem valahogy visszatért a garázshoz, és amikor észrevették az ajtót, rájöttek, hogy a beton alatt valami hatalmas dolog rejtőzött.

– Késő van, Preston – mondtam hűvös nyugalommal. – A páncélterem üres.

Preston arca eltorzult a dühdtségtől.

– Hogyhogy üres?! Negyvenmillió dollárnyi arany volt ott! Négy napig kerestük a vevőket, és mire visszatértünk a hivatalos kulccsal, a polcok kongtak az ürességtől! Te loptad el! Te loptad el a családunk vagyonát, Griffin!

– Nem loptam el semmit – feleltem, egyenesen a szemébe nézve. – A nagypapánk az utolsó szemig odaadta azokat a tartozásokat, amiket a te apád és te tettetek tönkre. Én csak a végrehajtó voltam.

Preston hirtelen felnevetett – egy rekedt, hisztérikus nevetést hallatott, ami visszhangzott az üres utcán.

– A végrehajtó? Te egy senki vagy! Egy csóró raktáros, aki most hirtelen azt hiszi, hogy hős lett! De tudd meg, Griffin: apa már értesítette a rendőrséget. Letartóztatási parancs van érvényben ellened lopásért és csalásért. A teherautóban lévő cuccok… azok mostantól a miénk.

A sötét utcán hirtelen két másik autó fényszórója gyulladt ki. A rendőrségi kocsik villogó kék-piros fényei elárasztották a környéket. Két rendőrautó állt meg keresztben a teherautóm előtt, elvágva a menekülési utat.

Az első kocsiból egy ismerős arc lépett ki – Harlon, az apám, aki öltönyben, diadalmas mosollyal az arcán indult el felénk.

– Megvan a fiam, tiszt úr – mondta az apám a mögötte lévő rendőröknek, miközben a mutatóujjával rám bökött. – Ő a felelős a családi vagyon eltulajdonításáért. Vigyék el!

A rendőrök lassan odasétáltak hozzám, a kezük a bilincsért nyúlt.

Néztem az apámat. Néztem a testvéremet. Láttam rajtuk azt a mérhetetlen kapzsiságot, ami miatt a nagypapám az utolsó napjaiban úgy döntött, hogy mindent kitöröl az életükből. Nem bántam meg semmit. Martha Miller arca, az árvaház gyerekei, a farmon élő özvegy – mindazok a pillanatok, amikor az arany a helyére került, ezerszer többet értek, mint ez a pillanat.

De mielőtt a rendőrök rámpája a kezemre kattant volna, beléptem a teherautó fülkéjébe, és a kesztyűtartóból előhúztam Silas nagypapa utolsó, lepecsételt borítékját – azt, amit nem a vagyonról, hanem a *valódi örökségről* szólt.

– Várjanak egy pillanatot, tiszt úr – mondtam a rendőrnek, miközben felmutattam a borítékot. – Mielőtt elvisznek, van itt valami, amit az apámnak haladékmegoldásként át kell adnom. Silas Ellison utolsó akarata.

Harlon apám gúnyosan elmosolyodott.

– Nincs szükség semmilyen végrendeletre, Griffin. A bíróságon majd elmagyarázhatod a bíróknak.

– Ó, de igen, apa – feleltem, és a boríték tetejéről letéptem a pecsétet. – Ez nem a vagyonról szól. Ez arról szól, hogy mi történik akkor, amikor a rendőrség kinyitja a családi birtok utolsó széfjét.

Az apám arcáról a mosoly egy pillanat alatt eltűnt. A rendőrök megálltak, és a borítékra néztek, amelyben egyetlen hivatalos, de annál rémisztőbb dokumentum lapult: a nagypapám által bejegyzett szövetségi nyomozati irat, amely Harlon összes korábbi pénzügyi csalását és a cég elleni bűncselekményeit részletezte – egy olyan dosszié, amit Silas a rendőrségnek címezve hagyott hátra arra az esetre, ha a fia megpróbálná letartóztatni az unokáját.

A fényszórók villogásában Harlon hirtelen sápadt lett, mint a halott. És a történet, amit a milliárdos nagyapa abbahagyott a garázsban, most kezdődött csak igazán.