Amikor Caroline elment, kimentem a verandára. A stég padozata, amit Travis az engedélyem nélkül újjáépíttetett, ott feküdt a lábam alatt. Letérdeltem – óvatosan, a műtött csípőmre vigyázva –, és végigfuttattam az ujjamat a fán. A fa jó minőségű volt. Travis talán ebben nem hazudott; amikor valamit csinált, azt sokszor jól csinálta, csak éppen azt hitte, hogy a világ minden joga az övé anélkül, hogy megdolgozna érte.
A telefonom megcsördült a konyhaasztalon.
Nem rohantam. Lassan, a botomra támaszkodva visszamentem, és megnéztem a kijelzőt. Ismeretlen szám. Nem Travis volt.
Felvettem.
– Halló?
– Mrs. Jameson? – egy ismeretlen, de hivatalos hang szólt a túloldalon. – A Hartwelli Helyi Rendőrkapitányság nevében hívom. A fia, Mr. Travis Jameson ma reggel kérvényezte az óvadék ellenében való szabadlábra helyezést. A bíró engedélyezte, de van egy feltétele, amelyhez az ön jóváhagyása szükséges.
Megálltam a konyha közepén.
– Milyen feltétel?
– A fia szeretne személyesen beszélni önnel. Nem telefonon. Nem a bíróságon keresztül. Azt mondja, van egy utolsó dolog, amit el kell mondania magának, mielőtt a bírósági tárgyalás megkezdődik. De a távoltartási végzés miatt csak akkor látogathatja meg a teli-tavi háznál, ha ön írásban engedélyezi a huszonnégy órás találkozót.
A nap lemenő sugarai narancssárgára festették a konyhaablak üvegét. Körülnéztem a szobában. A falon ott lógott Gerald félemépe, az a régi kép, amin mindketten mosolyogtunk, amikor ezt a házat megvettük. Akkor még azt hittük, hogy a szeretet, amit a gyermekeinknek adunk, elég lesz ahhoz, hogy tisztességes, erős embereket neveljünk belőlük. Nem tudtuk, hogy a túlzott védelem és a folyamatos mentőövek néha nem segítik, hanem elpusztítják a jövőjüket.
Mély levegőt vettem. A kezem nem remegett.
– Nem, hadnagy úr – mondtam határozottan, tisztán. – Nem adok engedélyt a találkozóra.
A vonal túlságosan csendes lett.
– Biztos benne, Mrs. Jameson? A fia azt állítja, hogy ez mindent megváltoztatna.
– Már semmit sem változtat meg – feleltem halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha mondani akar valamit, mondja el a bíróságon a bíró előtt. A teli-tavi ház ajtokai pedig mostantól kezdve nem az ő számára nyílnak meg.
Letettem a kagylót.
A csend, ami utána következett, nem volt nehéz vagy magányos. Olyan csend volt ez, mint a frissen felszántott föld a vihar után: tiszta, termékeny és tele a saját kezűleg épített jövő ígéretével.
Kiléptem újra a verandára, és néztem, ahogy a tavon a sötétedés árnyai lassan átveszik a nappal helyét. Tudtam, hogy a neheze még hátra van, de azt is tudtam, hogy most először az elmúlt tizenegy évben ez a ház ismét az enyém. Csak az enyém.






