Rodrigo arca hirtelen sötétlila lett.
– Hazudsz! Ez hamisítvány! Hívom a rendőrséget!

– Hívjad csak – bólintott István hűvösen. – De mielőtt megtennéd, tudd meg, hogy a közjegyző úr és a rendőrség gazdasági osztálya már tegnap óta vizsgálja azokat az iratokat, amelyekkel te megpróbáltad hamis aláírással átjátszani a családi vagyont a saját nevedre. Az anyátok már hónapokkal ezelőtt tudta, mire készülsz. És tőle kaptam én a megbízást: ma reggel óta ez az ingatlan, a raktárak, sőt, még a te saját autód hitelének a papírjai is… mind Anna kisasszony nevén vannak.

A csend, ami ezután következett, olyan mély volt, hogy szinte hallani lehetett a levelek suhanását a fák ágain. A szomszédok közül többen is hangosan felhördültek. A kapuban álló Kovács néni, aki harminc éve lakott a szomszédban, kezét a szája elé kapta.

– Ó, Istenem… – súgta magának. – Hát mégis igaz volt, amit a Matild mondott a piacon… hogy Rodrigo ki akarta lakoltatni a saját húgát és az anyját is, mielőtt…

– Befogjátok mindnyájan a pofátokat! – üvöltötte Rodrigo, és a dühétől teljesen elveszítette a fejét. Nekirontott Istvánnak, hogy kitépje a kezéből a papírokat.

De István nem volt ma született bárány. Éveken át vezetett nehéz teherautókat az ország legkeményebb útjain; a kisujja is erősebb volt, mint Rodrigo egész elkényeztetett, irodai munkával megpuhult teste. Egyetlen laza mozdulattal elkapta Rodrigo csuklóját, hátrafeszítette annyira, hogy a testvérem fájdalmában felszisszent, majd finoman, de határozottan letérdepeltette a betonra.

– Azt javaslom, ifjú úr, hogy ne tépd szét a saját jövődet – mondta István a fülébe. – Mert ha most balhézol, a rendőrök nemcsak a hamisításért visznek el, hanemért is, amit a nagynénöddel és a húgoddal műveltél közterületen.

Odaléptem hozzájuk. A szívem a torkomban dobogott, de a kézben tartott darabjaira hullott fényképkeret – amelyben Anya mosolygós arca még mindig tisztán látszott az üvegszilánkok alatt – különös erőt adott. Letérdeltem Rodrigo mellé a földre. A testvérem ott zihált a porban, a feje lehajtva, a drága inge gallérja meggyűrődve.

– Emlékszel, Rodrigo? – mondtam halkan, de a hangom minden szava mélyen égett. – Amikor anya beteg lett, te azt mondtad, hogy nem éri meg a gyógyszerek ára. Amikor én ápoltam éjszakánként, te a haverjaiddal nyaraltál a pénzén. És amikor ma reggel idejöttem, hogy elhozzam az utolsó emlékeimet erről a helyről, te még a földdel akartál egyenlővé tenni minket.

Rodrigo lihegett. A büszkesége, a fennhéjázása, a gőgje mind egy pillanat alatt elszállt, mint a füst.
– Anna… – suttogta rekedten, a szemében a rettegéssel. – Kérlek… te vagy a testvérem. Nem teheted ezt velem. Hova megyek? Miből élek? A lakás, a kocsik… mindent elvettek?

– Nem én vettem el, Rodrigo – álltam fel lassan. – Hanem az élet. Te magad ástad meg ezt a gödröt azzal a kapzsisággal, ami egész életedben vezérelt.

István elengedte Rodrigo karját, aki azonnal összecsuklott, és a tenyerébe temette az arcát. A teherautó motorja – amely eddig csendben pihent – újra felbőgött, de most nem azért, hogy elvigye a holminkat, hanem mert István visszamászott a fülkébe, és kinyomta a rádiót.

A szomszédok lassan elindultak hazafelé; a dráma véget ért, de a híre még évekig beszédtéma lesz a környéken. Carmen nagynéni letörölte a könnyeit, és egy halvány, meleg mosoly futott át az arcán.

– Gyere, kislányom – mondta, és átkarolta a vállamat. – Menjünk be a házba. A mi házunkba.

Bólintottam. Mielőtt átléptem volna a kovácsoltvas kaput, még egyszer visszanéztem. A költözős dobozok ott torlódtak a járdán, a napfény pedig átsütött a kerítés rácsain, megvilágítva Anya fényképét a kezemben. A nehéz időknek vége szakadt. Mostantól kezdve minden lépés a sajátom volt.