A költöztető teherautó sofőrje, aki eddig zavartan fészkelődött a fülkében, hirtelen lekapcsolta a rádiót, majd kinézett az ablakon.
– Főnök – mondta a sofőr Dereknek, és a hangja nem tűrt ellentmondást. – Én nem vagyok bűnöző. Pakolhatjuk vissza a dobozokat, vagy megyek a francba. Fizetve lett a fuvar, de illegális cuccokért vagy börtönért nem állok sorba.

Megan nem várt tovább. Futva indult el a feljáró felé, ahol a saját kocsijuk parkolt.
– Szállj be a kocsiba, Derek! – kiabálta a könnyeivel küzdve. – Vége van. Hallod? Vége! Nem maradok itt egy percet sem egy olyan ember mellett, aki képes volt a saját anyját is kirabolni!

Derek tehetetlenül nézett a felesége után, majd rám emelte a tekintetét. A szemében nem volt már arrogancia; csak egy szánalmas, megsemmisült ember ült benne, aki rájött, hogy a kapzsiságával mindent elveszített.

– Anya… – nyögte ki a nevem, de a torkán akadt a szó.

– Nem vagyok az «anyád» a törvény előtt, Derek – mondtam halkan, de határozottan. – És ami még fontosabb: már a lelkemben sem vagy az a fiú, akit harminc évig neveltem. Menj el innen. És soha többé ne keress.

A teherautó motorja felbőgött, a kerekek megcsúsztak a kavicson, majd nagy porfelhőt hagyva maguk után tolatni kezdtek a szűk úton. Megan autója azonnal követte őket. Néhány perc múlva a feljáró teljesen üres lett. Csak a tenger morajlása hallatszott a távolból, meg a szél, ami lágyan rázta a tornác melletti leandereket.

Caroline elrakta a dossziét a táskájába, majd megveregette a vállamat.
– Jól csináltad, Vivien. Nagyon jól. Ha kell valami a bírósági ügyintézéshez a hamisítás miatt, hívj bátran.

– Köszönöm, Caroline – mondtam, és egy megkönnyebbült mosoly futott át az arcomon. – Köszönöm, hogy hat évvel ezelőtt rábeszéltél arra a vagyonkezelői alapra. Mentetted meg az otthonomat.

Miután az ügyvédnő elhajtott, egyedül maradtam a csendben.

Lassan letérdeltem a tornác lépcsőjére, és végigsimítottam a fából készült korlátot, amit Arthur csiszolt meg az utolsó nyarunkon. A fájdalom, amit a fiam árulása okozott, ott maradt a szívemben, mint egy régi seb, de a ház… a ház lélegzett. A falak őrizték a múltat, a tenger illata pedig kitöltötte a levegőt.

Felálltam, kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem a hűvös, otthonos előszobába. A napfény átszűrődött a nappali ablakain, aranyló fényt vetve a padlóra. Nem volt szükségem nyugdíjas lakásra. Nem volt szükségem arra, hogy bárki is diktálja, hol éljem le a hátralévő éveimet.

Megigazítottam a virágokat az asztalon, főztem egy csésze erős kávét, és kiültem a tornácra. A horizonton a nap lassan süllyedni kezdett a Mexikói-öböl vizébe, csodás narancssárga és lila színekbe borítva az eget. Ez az otthon az enyém volt. És semmi sem vehette el tőlem többé.