– *Graham… Graham apja pénzügyi zárolást kért a fiatalok számlájára* – suttogta anyám, és a könnyei végre utat törtek maguknak az arcán. – *Azt mondta, amíg Brin be nem bizonyítja, hogy képes önerőből élni, egy centet sem kapnak az alapítványból. És most… most a lakbért sem tudják kifizetni a portlandi albérletükre.*

– *Ez már nem az én problémám* – mondtam, miközben megkerültem az anyámat, hogy elinduljak a kocsim felé. – *Van egy saját házam, tiszta zárakkal, és van egy fiam, aki végre nem a pázsiton lévő dobozok között akar élni. Ha Brinnek pénz kell, talán eladhatja a dizájner dzsekijét.*

—

Három nappal később a tengerparti házban minden csendes volt. A kék ponyvákat eltüntettük – Brin és Graham végül éjszaka, teherautóval hordták el a holmijukat, miután Russell Thorne ügyvédje világossá tette számukra, hogy a birtokon maradt dobozok elszállítása az ő felelősségük. Nem találkoztunk. Nem is akartam.

Azon a szombaton Cole-lal együtt ültünk a verandán. A nap lemenőben volt, és az óceán felől érkező narancssárga fények belepték a kékre festett falakat. A hűvös parti szél kellemesen simogatta az arcunkat.

Cole a korlátnak támaszkodott, a kezében egy csésze kakaó gőzölgött. Nézte a hullámokat, amelyek szabályos ütemben csaptak be a homokos partba.

– *Anyu* – szólalt meg hirtelen a fiam, és a hangja mélyebb volt, mint korábban. – *Tényleg igaz, hogy a zárakat soha többé nem nyitjuk ki nekik?*

Odamentem hozzá, átkaroltam a vállát, és a távolba néztem.

– *A zárakat azért cseréltem ki, Cole, hogy véddjünk azt, ami a miénk* – mondtam halkan. – *De ez nem azt jelenti, hogy bezárkózunk a világ elől. Csak azt jelenti, hogy mostantól kezdve senki sem jöhet be csak úgy, kopogás nélkül. Különösen nem azok, akik azt hiszik, hogy a mi otthonunk csupán egy ingyen hotel a saját ambícióikhoz.*

Cole elmosolyodott. Az az őszinte, tiszta mosoly volt az, amit az elmúlt években olyan ritkán láttam rajta. Letette a bögréjét az asztalra, és lehajolt a sarokba, ahol a régi, csorba zöld üveg szigetelő pirt – azt a darabet, amit még az építkezés első napján találtam a pincében.

– *Azt hiszem, le kellene festenünk a tornácot újra* – mondta a fiam, miközben végigsimította a kezével a fát. – *Még egy réteg kék festék ráférne. Olyan igazi, mélytengeri kék.*

– *Egyetértek* – feleltem, és a fejét a vállamra hajtottam. – *Holnap megvesszük a festéket.*

A tengerparton a sötétség lassan átvette az irányítást, de a ház ablakain kiáramló meleg, sárga fény messzire világított az éjszakában. A saját házunkban voltunk. Olyan helyen, ahol a falakat nem a hazugságok, hanem a saját kezeink munkája tartotta egyben.