Két héttel később meglátogatott Emma. Nathan hozta át a kocsival, de ő maga meg sem mert állni a kocsibelhajtón; csak némán intett a volán mögül, mielőtt gyorsan elhajtott a háztól, mintha attól félt volna, hogy én is számon kérem valamin.

A kislány beszaladt a nappaliba, az ölembe vetette magát, és szorosan, görcsösen átölelt. – Nagyi… mostantól hol fogunk lakni? Apa azt mondta, hogy el kellett jönnünk a szép házból, és most egy idegen helyen vagyunk.

Gyengéden simogattam a puha haját, miközben kinéztem a napfényes verandára, ahol Walter egykori hintaszéke csendesen ringatózott a tavaszi szellőben. – Ne aggódj, kicsikém. A szüleid fognak egy olyan helyet találni, ami az övék, és amit ők maguk tartanak fenn. És ha neked kell egy kis nyugalom vagy egy saját szoba, itt nálam mindig lesz egy ágy, ami csak a tiéd. De ne feledd el soha, kicsikém: az otthon az, amit te magad építesz fel becsülettel, nem pedig az, amit másoktól kapsz ajándékba, hogy aztán elvedd a másét.

Emma okosan bólintott, majd mosolyogva szaladt be a konyha felé egy darab házi kekszért.

Aznap este, amikor leültem a kedvenc fotelomba a csendes nappaliban, nem éreztem egyetlen csepp bűntudatot sem a lelkemben. Hatvankilenc évesen végre megértettem, hogy a család szeretetét nem szabad pénzzel megvásárolni, és a segítségnyújtásnak is megvannak a maguk szigorú, egészséges határai. Az élet nem arról szól, hogy mások kényelméért, hazugságaiért és hálátlanságáért folyamatosan feláldozzuk a saját méltóságunkat. És bár a telefonom azóta is sokkal csendesebb maradt, a lelkem végre teljesen szabad, tiszta és békés lett.