—

Délben a belváros legimpozánsabb irodahögyének huszonkettedik emeletén álltam. A Hail & Associates Holding főhadiszállása csupa üveg, króm és drága fekete márvány volt. A recepciós hölgy olyan kifogástalan kosztümöt viselt, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le.
– Jó napot kívánok. Frank vagyok. Richard Hail úrral szeretnék beszélni.
A nő felnézett, a tekintete végigfutott az egyszerű, kopottas bőr kabátomon, majd a cipőmön. A száján átszűrődött egy enyhe, sajnálkozó mosoly.
– Van időpontja, uram? Richard elnök úr rendkívül elfoglalt. Ma egész nap tárgyalásai vannak a befektetőkkel.
– Nincs időpontom – mondtam nyugodtan, miközben a zsebembe dugtam a kezem. – De mondja meg neki, hogy a Westbridge-i ingatlan tulajdonosa van itt, és szeretne pár szót váltani a bérleti szerződés lejártáról. Biztos vagyok benne, hogy megszakítja a tárgyalásait erre a néhány percre.
A recepciós arcán átfutott egy pillanatnyi bizonytalanság. Látta rajtam, hogy nem vagyok egy szokásos panaszkodó bérlő. Megnyomott egy gombot a telefonján, és halkan beleszólt:
– Elnök úr… egy Frank nevű úr van lent. A Westbridge-i ingatlannal kapcsolatban szeretne beszélni önnel. Azt mondja, sürgős.
Egy pillanat csend következett a vonal túlsó végén, aztán a hangszóróból tisztán kivehető volt Richard Hail recsegő, türelmetlen hangja:
– Westbridge? Küldje fel. Hadd lássuk, mit akar ez az öregember megint. Biztosan valami karbantartási problémája van a csövekkel.

A lift simán siklott fel a legfelső szintre. Amikor kinyílt az ajtó, egyenesen Richard Hail tágas, panorámás irodájába találtam magam. Richard az óriási íróasztala mögött ült, mellette pedig – legnagyobb meglepetésemre – maga Preston ült egy bőr fotelben, kezében egy pohár jeges vízzel. Nyilván most érkezett valamilyen megbeszélésről.
Amikor beléptem, Richard felnézett az irataiból, és a szája szélén egy gúnyos mosoly futott át.
– Frank! Nahát. Azt hittem, a te korodban az ember délig ki sem kel az ágyból, különösen egy olyan nehéz este után, mint a tegnapi. Ülj le, ha akarsz. Bár, ha jól látom, nem a régi kisteherautódról akarsz mesélni. Mi a baj? Elromlott valami a kertben? Vagy esetleg lenyűgözött a tegnapi étterem számlája, és szeretnél kérni egy részletfizetési kedvezményt a saját részedre?
Preston felnevetett a sarokban. Egy laza mozdulattal keresztbe tette a lábát, és a dizájner öltönyének ujját igazgatta.
– Apa, ne bántsd – mondta gúnyos éllel a hangjában. – Frank talán csak meg akarta köszönni, hogy tegnap megmentettük a kínos pillanattól. Tudod, nem mindenki él olyan magas színvonalon, mint mi. Lehet, hogy arra jött, hogy kölcsön kérjen a nyugdíjasaiból.

Nem ültem le. Megálltam az íróasztal előtt, kihúztam a belső zsebemből a hivatalos iratokat, és egyetlen határozott mozdulattal ráejtettem a mappát a drága, fekete márvány íróasztalra, éppen Richard csillogó tolltartója mellé.
A papírok megcsusszanva álltak meg.
– Nem kölcsönért jöttem, Richard – mondtam, és a hangom mély volt, nyugodt, de olyan kemény, mint a fagyott acél. – Azért jöttem, hogy átadjunk egy kis tájékoztatást a cégcsoportotok jövőjéről. Pontosabban a Westbridge-i logisztikai központotokról.

Richard arcáról lehervadt a gúnyos mosoly. Lassan hátradőlt a bőr székében, a szeme pedig rászegeződött a mappára.
– Milyen tájékoztatást? Miről beszélsz? A Westbridge-i bérletünk stabil. Húsz éve ott vagyunk, a szerződésünk…
– A szerződésetek – vágtam közbe, miközben közelebb léptem az asztalhoz – pontosan harminc nap múlva lejár. És nem, Richard, nem egy arctalan alapkezelővel álltok kapcsolatban. A Westbridge-i ingatlan soha nem adódott el a holdingommal. Az az enyém. Személyes magántulajdon, amit Martin kezel, de a tulajdonos én vagyok.
Richard hirtelen kiegyenesedett. Az arca kissé elfehéredett, de a szemeiben még ott csillogott a hitetlenkedő arrogancia.
– Ez képtelenség! – vágta rá, és a kezével a mappára csapott. – Mi a Hail & Associates-nél mindent alaposan átvizsgálunk. A jogászaink…
– A jogászaitok – szakítottam félbe élesen – három évvel ezelőtt elfelejtették elolvasni a 14. cikkely kiegészítő záradékát. Azt a záradékot, amely kimondja, hogy a lejáratkor a bérleti díj automatikusan felülvizsgálatra kerül a jelenlegi piaci árak alapján, hacsak a tulajdonos kifejezetten nem járul hozzá a régi feltételek meghosszabbításához. És tudod mi a helyzet, Richard? Nem járulok hozzá.

Preston hirtelen felállt a fotelből. Az arca kipirult, a mosolya teljesen eltűnt, és a hangja remegett a bosszúságtól.
– Apa, mi ez a hülyeség? Milyen játékot űz ez az ember? Frank, ha azt hiszed, hogy ezzel a kis blöffel megijeszthetsz minket… ez egy komoly cég! Millió dolláros forgalmú szerződések állnak mögöttünk! Ha most bármit variálni próbálsz a bérlettel, beperelünk a bíróságon a szerződésszegésért meg a piaci manipulációért!
Rá néztem. Olyan nyugodtan, olyan hidegen néztem rá, mint amikor huszonévesen egy rozsdás csavart kellett kicsavarnom egy makacs szelepből.
– Bepereltek? – kérdeztem halkan. – Kik? Ti, akik tegnap este arra hivatkoztatok, hogy a családi vacsorákon meg kell tanulni a pénzügyi felelősséget? Nos, ifjabb Preston úr, itt a felelősség ideje. A Westbridge-i bérleti díjatok holnaptól nem húszezer dollár lesz havonta, hanem hetvenezer. Vagy… ha ez túl soknak tűnik a cégcsoportotoknak, akkor harminc napon belül teljesen kiüríthetitek az épületet. A raktárakat, a logisztikai központot, az összes irodát. Lássuk, hogyan magyarájátok el a befektetőiteknek, hogy miközben a prémium éttermekben a számlákért harcoltok, az egész regionális bázisotok utcára kerül, mert a jogászaitok elfelejtettek olvasni.