– Stacy… kislányom… kérlek – zokogta Marleene. – Gondolj a testvéredre! Wesley-nek ez az esküvő az élete legnagyobb napja. Ha a menyasszonya családja megtudja, hogy nincs saját háza, hogy minden csak egy illúzió volt… elhagyják! Hát nem szereted a testvéredet? Hát nem tudsz egyetlen egyszer az életben önzetlen lenni értünk?
– Anya – mondtam, és a hangom elhalkult, de nem a gyengeségtől, hanem a végtelen fáradtságtól. – Én tíz éven át voltam önzetlen. Lemondtam a saját lakásról, a nyaralásokról, a megtakarításaimról, hogy nektek és Wesley-nek jobb legyen. És mikor kértem tőletek egy kis viszonzást? Amikor péntek este megérkeztem esőben, egy doboz süteménnyel… és azt mondtátok, hogy nincs hely számomra a saját házomban. Azt a családot, amelyik így bánik a saját gyermekével, már rég elveszítettétek. Nem én romboltam le, anya. Ti kezdtétek el, amikor kinyitottátok az ajtót, és azt mondtátok, hogy tűnjek el.
Letettem a telefont.
Nem zártam ki a mobilszámukat – nem volt rá szükségem, mert azonnal némítottam őket.
A következő napok eseményei felgyorsultak. Clifford Baron ügyvéd nem vesztegette az időt. A megyei bíróság bírója, Sarah Sterling – aki ismert volt arról, hogy szigorúan bünteti a vagyonmozgatási csalásokat – helyt adott a sürgős beadványunknak. A hegyoldali ingatlanra hivatalos bírósági zárolás került. Ez azt jelentette, hogy amíg a tulajdonjogi per le nem zárul, senki sem adhatja el, nem terhelheti meg, és nem is lakhat benne a bíróság kifejezett engedélye nélkül.
A szüleimnek és Wesley-nek harminc napja maradt arra, hogy kiürítsék a házat, és elvigyék a saját személyes holmijukat – feltéve, ha egyáltalán volt ott olyasmit, ami az övék volt, és nem az én pénzemből vásárolt berendezés.
De a legdurvább fordulat nem a bíróságon történt, hanem ott, ahol a legkevésbé várták: Tiffany családjánál.
A Prince család – akikről kiderült, hogy nemcsak gazdagok, de rendkívül büszkék és befolyásosak is Eugene üzleti köreiben – hamar megtudta a Truth-ot a LuxeLiving-botrányból és a helyi lapokból, amelyek már cikkeztek a „milliós ingatlanbotrányról egy helyi család háza körül”. Kiderült, hogy Tiffany apja, a helyi építőanyag-nagykereskedést vezető Richard Prince az esküvő előtt saját maga akarta ellenőrizni a fiatalok anyagi hátterét, és amikor meglátta a bírósági zárolást meg a LuxeLiving által küldött figyelmeztetést a hitelcsalási kísérletről, azonnal összehívta a családi kupakot.
A hírek szerint – amit Melanie egyik ismerőse hallott a helyi country klubban – Richard Prince gyakorlatilag felrobbant. Nemcsak azért, mert a lányát egy olyan család akarta becsapni, amelynek a fia egy hazafutásos autókereskedő volt, aki még egy tisztességes lakbért sem tudott volna fizetni, hanem azért is, mert a szüleim azt állították, hogy a ház a fiataloké lesz, holott az egész egy hazugság volt.
Az esküvőt azonnal lemondták.
Nem elhalasztották. Lemondták. Tiffany, aki hozzászokott a luxushoz és a társasági státuszhoz, nem akart egy olyan férfihoz menni, akinek a családja egy idegen nő által felépített ingatlant akart rá sózni hitelcsalással, és akinek a neve most a helyi pletykalapok címlapján szerepelt.
Wesley egy szerda délután hívott fel. Nem volt hangosan dühös, mint korábban. A hangja remegett, törött volt, mint egy gyereké, aki rájött, hogy a homokvára végleg összeomlott.
– Stacy… – mondta halkan. – Tiffany elhagyott. Azt mondja, soha többé nem akar látni. A szülei pedig visszavették a kocsikulcsot, amit apunak adtak kölcsön az üzlethez. Apu meg… apu tegnap este rosszul lett. A vérnyomása az egekbe szökött, a kórházba kellett vinni.
Ültem az irodámban, a kávésbögrémet forgatva a kezemben. Nem éreztem örömöt. Nem volt bennem az a fajta kárörvendő diadal, amit talán más megérzett volna a helyemben. Csak egy mély, nehéz üresség maradt utána.
– Sajnálom, hogy apu rosszul lett, Wesley – mondtam nyugodtan. – Remélem, hamar felépül. De a ház ügyén ez nem változtat. Az az enyém. És a szüleidnek el kell hagyniuk.
– Te… te nem tudsz megbocsátani nekünk, ugye? – suttogta a testvérem a vonal másik végén. – Mi csak… azt akartuk, hogy nekünk is jusson valami abból a jóból, amit te elértél. A te fizetésed mindig olyan nagy volt… azt hittük, neked nem számít egyetlen ház.
– Nem a pénz számított, Wesley – mondtam csendesen. – Hanem az, hogy mit jelentettetek nekem. Azt hittem, a családom vagyok. Azt hittem, ha én építek valamit a szüleimnek, az azt jelenti, hogy szeretem őket, és ők is becsülnek engem. De ti soha nem a szeretetet láttátok bennem. Csak egy pénztárcát láttatok, amit ki lehet üríteni, ha a kedvenc fiatoknak adni kell valamit. Ez a játék véget ért.
Letettem a telefont.
Két héttel később a bírósági határozat véglegesen rögzítette a nevem az ingatlan tulajdoni lapján, mindenféle teher és vita nélkül. A szüleim kénytelenek voltak összeszedni a holmijukat, és elköltözni egy kis, szerényebb albérletbe Eugene külvárosában, mivel a régi lakásukat már korábban eladták, hogy Wesley autószalonos vállalkozását mentsék.
Nem mentem oda, amikor pakoltak. Nem akartam jelen lenni a megaláztatásukban. De amint a ház ismét üresen állt, megkértem a Clover Constructiont, hogy küldjenek ki egy takarító- és ellenőrző csapatot.






