– Túl késő a megegyezésre, Péter – válaszoltam, és a hangom olyan hideg volt, mint a decemberi szél. – Két évig tűrtem, hogy a levegőbe beszélj, hogy megalázz, és hogy elhidd: egy katonaanya semmit sem ér a te pénzed mellett. De most vége. A papírokat holnap reggel megkapod az ügyvédedtől. Ha látni akard Lilit, azt csak a bíróság által jóváhagyott felügyelet mellett teheted meg, pontosan úgy, ahogy te akartad kiszabni rám. Csak most a te számodra lesz érvényes.

Letettem a telefont. Nem vártam meg a válaszát. Nem volt rá szükség.

—

Az elkövetkező hetekben a vihar lassan elcsendesedett a környékünkön. Péter ügyvédje megpróbált fellebbezni, de a katonai főügyészség és a szövetségi családjogi törvények olyan vaskos falat emeltek körénk, amelyet semmilyen pénz nem tudott áttörni. A bíróság végül teljes körű felügyeleti jogot ítélt nekem, míg Péternek hetente egyszer, szigorú feltételek mellett engedélyezték a láthatást. Az anyósom pedig… nos, ő azóta sem hívott. Valószínűleg a saját hiúsága miatt jobbnak látta elfelejteni, hogy a „kisvárosi katonaleány” megfosztotta a családi birodalom egy darabkájától.

Egy csodálatos, napos szombat délelőttkon Lili ott ült a nappali szőnyegén, és éppen a színes ceruzáival rajzolt valamit. A papíron egy mosolygó, zöld egyenruhás figura szerepelt, mellette pedig egy kicsi, sárga ház, amelynek az ablakából szívecskék szálltak fel az égbe.

Odaléptem hozzá, és leültem mellé a földre.

– Ez nagyon szép, kicsim – mondtam, miközben a rajzot néztem. – Ki ez a néni a zöld ruhában?

Lili felnézett rám a nagy, csillogó szemével, elmosolyodott, és a nyakamba vetette a karját.
– Ez te vagy, anya. A te vagy a hősöm. Sosem engedlek el többé.

Megöleltem a kislányomat, és éreztem, hogy a nehézségek, a könnyek és a harc mind megérték a fáradtságot. A zubbonyom ott lógott a fogason a bejárat mellett – kitisztítva, a kitüntetéseimmel a mellkasán. De most már nem a háborút jelképezte. A békét jelentette. A saját békénket, amit soha senki nem vehetett el tőlünk többé.