## A fejezet: Az első fények ereje

A tárgyalóterem nehéz, tölgyfa ajtaja mögött csikorogva záródott be a valóság. Apám léptei – amelyek egykor olyan magabiztosan dörömböltek a családi gazdaság udvarán, amikor még azt hitte, hogy az egész világ az ő akarata szerint formálódik – most tompán és ütemtelenül haltak el a folyosón.

Drew ott maradt az asztal mellett. A kezében tartotta a harvey-i kirendeltség földmunkás állásáról szóló papírt. A tekintete váltakozva siklott a dokumentum, a saját cipője és köztem. Az a gőgös, mindent túlélni akaró mosoly, amit még az egyetemi évek alatt vett fel magára, mint valami rosszul szabott öltöny, most teljesen lekopott az arcáról.

– *Drew?* – szólalt meg Lorna Brekie, a vezérigazgató, miután a léptek elhalkultak a folyosón. A hangja nem volt gúnyos; csupán a rideg, könyörtelen bürokrácia és a tiszta szakmai valóság hangján szólalt meg. – *A pozíció nyitva áll. Huszonhat dollár negyven cent óránként, teljes egészségbiztosítás hatvan nap után. Ha elfogadja, a holnapi nap folyamán jelentkeznie kell a harvey-i bázison felszerelés-átvételre és biztonsági eligazításra. Ha nem, a helyet másnak adjuk.*

Norris Felstad, a bizottság idős tagja – aki eddig némán, mélyen ráncos homlokkal figyelte az eseményeket – lassan felállt. Odasétált az ablakhoz, amelyen keresztül látszott Carrington városa és a messzeségben feszülő, jégvirágos magasfeszültségű oszlopok sora.

– *Orville-lal évtizedek óta barátok vagyunk* – mondta Norris anélkül, hogy bárkire rá nézett volna. – *Együtt jártunk az észak-dakotai gabonapiaci fórumokra, együtt ittuk a feketét a harvey-i kávézóban minden kedden. Azt hittem, ismerem a családot. Azt hittem, tudom, mi az a becsület.*

Megfordult, és a tekintetét egyenesen rám szegezte.

– *De az az üveg szigetelő, amit a napokban elhoztál a feleségem kilencvennégy éves édesanyjának… az többet mesélt nekünk Orville családi moráljáról, mint az elmúlt harminc év összes büszkélkedése. Jace, a te apád sosem értette meg, hogy egy farmot nem papírokkal meg ígéretekkel tartanak fenn, hanem munkával. És egy hálózatot sem.*

Lorna bólintott.

– *A megbeszélésnek véget vetettünk. Jace, köszönöm a professzionális hozzáállásodat.*

Norris és Lorna hamarosan kimentek a teremből, és csak Drew maradt ott velem. Az öcsém, aki valaha a családi birodalom koronahercegének hitte magát, most úgy festett, mint egy eltévedt vándor a prérin.

– *Jace…* – kezdte halkan, és a hangja megremegett. – *Én… nem tudtam a csekkekről. Apám azt mondta, hogy a te pénzed… hogy az a tiéd, de… azt mondta, te csak bérelsz.*

– *Drew* – válaszoltam, és a hangomban nem volt harag, csak egyfajta kimerült tisztaság. – *Apának mindig megvolt a maga valósága. De neked is megvolt a tiéd. Te is ott álltál a Legion Hallban kilenc évvel ezelőtt. Te is hallottad, amikor azt mondta, hogy az oszlopmászás nem karrier. Te is tudtad, hogy öt éven át én fizettem azt a tanyát, miközben te a tizenkettedik félévedet tapogattad az NDSU-n.*

Drew lesütötte a szemét.

– *A permetező… bedőlt, Jace. A bank el akarja vinni a házat. Ha nem fizetünk péntekig, anyáék utcára kerülnek.*

– *Apának meg kellett volna gondolnia, mielőtt huszonnyolc ezer dolláros gépeket vesz hitelre egy olyan vállalkozásra, amihez sosem értett igazán* – mondtam keményen. – *És mielőtt azt hitte volna, hogy a fiaim jövőjét rá lehet építeni mások megcsalására.*

Drew vett egy mély levegőt. Nem vitatkozott. Kezében a papírral – a harvey-i földmunkás állásajánlatával – lassan elindult az ajtó felé.

– *Holnap reggel hatkor kezdek Harvey-ban?* – kérdezte a kilincsbe kapaszkodva.

– *Pontosan hatkor* – feleltem. – *És vedd figyelembe, hogy ott nem a diplomádat fogják nézni, hanem azt, hogy milyen gyorsan tudsz lapátolni a fagyott földben, amikor egy transzformátor alatti kábelt kell szabaddá tenni.*

—

Aznap este, amikor hazavezettem Carringtoni otthonunkba, a hóesés elállt, de a hőmérséklet még mindig harminc fok alatt volt fagyban. Kari, a feleségem, a konyhában gőzölgő levest készített, a hétéves lányunk, Lily pedig a nappali szőnyegén játszott egy miniatűr villanyoszlop-modellel, amit a régi minták alapján készítettem neki.

Amikor beléptem, Kari odajött, átkarolta a derekamat, és az arcomra tapasztotta a kezét.

– *Hallottam a részleteket* – mondta halkan. – *Minden rendben?*

– *Rendben* – feleltem, és mélyen belélegeztem a fahéj és a leves illatát. – *Vége van.*

– *És az apádék?*

– *Apa elvesztette a kontrollt, Kari. Az élet nem az ő törvényei szerint működik. A matematika végül mindenhol utoléri az embert.*

Másnap reggel a műveleti központban a szokásos napi eligazítással kezdtem. A szerelőcsapatok már reggel ötkor útnak indultak, hogy ellenőrizzék a transzformátorokat a fagyási hullám után. A fali táblán ott lógott a térség hálózati térképe, rajta azokkal a kis piros zászlókkal, amelyek jelölték a legutóbbi „első fények” projektünk helyszíneit.

Kilenc óra körül kinyílt az irodám ajtza. Nem Glennice kopogott be; az anyám lépett be.

Nem viselte a tiszta, fehér zsebkendőjét, amit a bíróságon vagy a tárgyalásokon szorongatott. A kabátja jéggel volt tele, a haja megritkult, és a szeme alatt olyan sötét karikák húzódtak, amelyek elárulták, hogy az éjszakát nem az ágyban töltötte.

– *Jace* – mondta alig hallhatóan.