Egy héten belül a lakószövetség kénytelen volt rendkívüli közgyűlést összehívni. A helyi hírek szerint a lakók egymásnak estek: Gerald Marshot az elnöki posztról azonnali hatállyal leváltották, mi kiderült, hogy a lakók pénzéből finanszírozta a korábbi alaptalan pert, és eltitkolta előlük a Whitfield-féle megállapodás lejártát. Patricia Hull is benyújtotta a lemondását.
A Creekside Pines lakói végül összedobták a pénzt, és egyetlen egy összegben átutalták a negyvenkétezer-ötszáz dollárt a számlámra, hogy elkerüljék a közösségi területük lefoglalását. A pénzt nem tartottam meg magamnak; átutalás után teljes egészében a megyei tűzoltóságnak és a helyi természetvédelmi alapítványnak adományoztam, egyetlen feltétellel: hogy a nevem ne szerepeljen a nyilvános adományozói listán. Nem a dicsőségért tettem. Csak azt akartam, hogy a földem visszanyerje a méltóságát.
## A hídépítés és az új szomszéd
A nyár elejére a fák teljesen kizöldültek, a 40 hektáros tó vizén vadkacsák úsztak, és a farmház verandájáról nyíló kilátás minden reggel elfeledtette velem a harminckét év építkezési port és zaját. A kapu zárva maradt a főút felé, de a lakók hamar rájöttek, hogy a megyei utak hálózata, bár négy mérfölddel hosszabb kerülőt jelentett, tökéletesen alkalmas a közlekedésre. Nem halt meg senki a kerülőút miatt; csupán annyit tanultak meg, hogy a más tulajdona nem közös játékszer.
Egyik szombat délelőtt, amikor éppen a kerítésoszlopokat ellenőriztem a birtok északi határánál, ahol a földterületem egy másik, eldugottabb magánerdőhöz csatlakozott, észrevettem egy piros pickupot, amely leállt a földút mellett.
Egy ötvenes éveiben járó férfi szállt ki belőle, kopott flanelingben, szalmakalapban, és egy doboz szerszámmal a kezében indult el a patakmeder felé. Amikor meglátott, megállt, és barátságosan felemelte a kezét.
– Jó reggelt! – kiáltotta. – Remélem, nem zavarok. A nevem Miller. Én birtoklom a szomszédos harminc hektárt a hegygerinc túl oldalán.
Odasétáltam hozzá, és kezet nyújtottam.
– Nathan Caldwell. Én meg a lenti tizenhatezer hektárt vettem meg tavaly ősszel.
Miller elnevette magát, és megrázta a kezemet. A tenyere kemény volt, a munkáskeze elárulta, hogy nem az irodából jött.
– Ó, szóval te vagy az a Nathan Caldwell, akiről a helyi újságok írtak a lakószövetséges balhé miatt! – mondta széles mosollyal. – Hallottam a bírósági ügyről. Hát, testvérem, jól tetted, hogy nem engedtél nekik. Azok a Creekside Pines-i népségek azt hiszik, hogy ha fizetnek egy kis havi díjat a kertészkedésre, akkor az egész megye az ő hátsó udvaruk.
– Csak a saját portámat védtem, Mr. Miller – feleltem mosolyogva.
– Hívd csak Samnek – intett a kezével. – És mondd csak, Nathan, van valami bajod azzal, ha néha átmegyek a patakon a traktorommal? Mert láttam, hogy a térképen a patak egy része a te területedhez tartozik, de a régi híd, amit még Arthur Whitfield épített, kicsit megroggyant, és ha gondolod, szívesen besegítek az anyagköltségbe, hogy közösen megcsináljuk. Együtt könnyebb, mint egyedül.
Megnéztem a patakot. A régi fa híd tõbbiben valóban el volt korhadva, de még állt. Sam Miller nem kérte, hogy engedjem át az egész lakóparkot; nem hozott magával ügyvédet, nem fenyegetőzött petícióval, és nem akarta kisajátítani a földemet. Csak egy tisztességes szomszéd volt, aki megkérdezte a tulajdonost, mielőtt átlépte volna a határt.
– Sam – mondtam, és a szám szélén felvillant egy őszinte mosoly. – Nem kell fizetned semmiért. Nekem van egy csomó betonmaradékom meg acélgerendám a régi építkezésekből. Hozok egy teherautóval holnap, és építünk egy olyan hidat, ami a tankokat is kibírja.
Sam meglepetten, de elégedetten nézett rám.
– Egyeztem – mondta, és a vállamra csapott. – Tudod, Nathan, aggódtam, hogy egy mogorva építési vállalkozó költözött a szomszédságba, aki csak magának él. De úgy látom, tévedtem.
– Én is ezt hittem a környékről, Sam – mondtam, miközben a lenyugvó napfény megvilágította a dombokat. – De úgy látszik, csak a megfelelő embereket kellett volna kizárni az ajtónapból, hogy észrevegyem a valódi szomszédokat.
A következő héten Sam és én együtt húztuk fel az új acélhidat a patak felett. Nem volt benne bürokrácia, nem voltak ügyvédek, és nem voltak lakószövetségi gyűlések. Csak két ember volt, akik tisztelték egymás határát, és megértették, hogy a jó szomszédság nem jogi kérdés, hanem tisztelet dolga.
És amikor vasárnap reggel kimentem a verandára a kávémmal, és a leghangosabb dolog, amit hallottam, valóban csak egy magányos ölyv volt a fák felett, végre tudtam, hogy teljesen hazatértem.






