Amikor lefordítottam a kilincset, apám állt a küszöbön. Az arca vörös volt a dühdtséggel vegyes izzadságtól, a drága öltönye pedig – amit általában a befektetői tárgyalásokra hordott – kissé meggyűrődött a vállánál. Anyám ott állt mögötte a lépcsőfordulóban, a táskáját szorongatva, az ajka pedig olyan vékony csíkká préselődött, mint egy papírlap éle.
– Te… te megőrültél? – lihegte apám, és anélkül, hogy meghívtam volna, belépett a nappaliba. A léptei nehezek voltak. – Tudod, mit csináltál? Fél órája hívott a bank! Zárolták a cég számláit! A belső ellenőrök ott ülnek az irodámban, és azt kérdezgetik, hogy mi az a „tanácsadói megbízás”, amit egy lakásbérletre fizettünk ki!
Nem mozdultam el az ajtóból. Nyitva hagytam, hadd fújjon be a folyosó hűvös levegője.
– Nem én csináltam, apa – mondtam hűvösen, és keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. – Ti fizettétek ki a főbérlőmet a cég pénzéből, hogy kirakzatok az otthonomból órákkal azután, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Én csak annyit tettem, hogy szóltam a cég igazi tulajdonosának, hogy valaki lyukat fúrt a kasszába.
Anyám ekkor lépett be, és a hangja – az a jól ismert, gúnyos, nevelőnek szánt hangszín, amellyel egész életemben próbált irányítani – most először megremegett.
– Dana, ez családi ügy volt! – mondta, de a szemeiben ott ült a pánik. – Csak azt akartuk, hogy észhez térj! Hogy megértsd, a való élet nem habostorta! Ha elveszítetted az állásodat, az a te hibád volt, de nekünk jogunk van…
– Nektek semmi jogotok nincs ahhoz, hogy a cég pénzéből bérgyilkosokat fogadjatok a saját lányotok ellen – vágtam közbe, és a hangom olyan keményen csengett, hogy apám ösztönösen visszahőkölt egy lépést. – Nem vagyok a gyereketek, akit le lehet ültetni a sarokba, mert rossz jegyet kapott. Huszonnyolc éves vagyok. És mostantól kezdve vége annak, hogy a cég meg a családi név mögé bújva azt csináltok velem, amit akartok.
Apám elvörösödött. A kezét ökölbe szorította az oldala mellett.
– Hívnod kell Margaretet! – sziszegte. – Fel kell hívnod, és el kell mondanod neki, hogy ez csak egy… egy könyvelési tévedés volt! Hogy te kérted kölcsön a pénzt, csak elírtuk a rovatot! Ha nem hozod rendbe, ha a vizsgálat lezárul, nekünk annyi! A cég… a tulajdonrészünk… mindent elvehetnek!
Ránéztem az apámra. Olyan ember volt, aki egész életében mások felett uralkodott, akinek a szava törvény volt az irodában, a tárgyalókban, és – amíg meg nem engedtem – az otthonomban is. Most pedig ott állt előttem, egy szűk szobában, és attól rettegett, hogy a saját fegyverei sülnek el a kezében.
– Nem fogom felhívni – mondtam halkan, de határozottan. – És nem fogok hazudni sem Margaretnek, sem a vizsgálóbizottsumnak. Ha valóban könyvelési tévedés volt, akkor a cég könyvelői meg fogják találni. De ha illegális volt… nos, akkor talán ideje elgondolkodni azon, hogy a felelősség, amiről annyit szoktál papolni az előadásaidon, vajon rád is vonatkozik-e.
Anyám hirtelen előrelépett, a könnyeivel küzdve.
– Dana… a szüleid vagyunk! Hogy teheted ezt velünk? Hogy lehetsz ilyen… ilyen kegyetlen?
– Kegyetlen? – ismételtem meg a szót, és a lelkem mélyén egy pillanatra felvillant az a sok évnyi megaláztatás, a leszerelt ajtó, a gúnyos hívások, a hátam mögött intézett kicsinyességek. – Nem én voltam a kegyetlen, anya. Amikor ma reggel kirúgtak, és az első dolgotok az volt, hogy ezer dollárért utcára tegyetek, miközben nevetve azt mondtátok, hogy „a szabadban alvás majd megtanít a leckére”… nos, akkor nem a szüleim voltatok. Végrehajtók voltatok. De a végrehajtóknak is megvan a maga ára.
### Negyedik fejezet: A nővér hívása
Apám és anyám végül szótlanul távoztak. Nem fenyegetőztek tovább. Nem volt már mivel. A cég számláinak zárolása, a belső audit, és a tudat, hogy Margaret kezében van a kulcs a jövőükhöz, olyan nehéz bilincs volt a kezükön, amiből nem tudtak kiszabadulni.
Körülbelül egy órával az távozásuk után a telefonom ismét megcsörrent.
A képernyőn Emily neve szerepelt. A nővérem.
Az a nővérem, aki reggel még fényesen, betanult mondatokkal magyarázta, hogy „egy kis félelem majd ambiciózusabbá tesz”, és aki lecsapta a telefont, amikor megkérdeztem, hogy ő is benne volt-e a dologban.
Felvettem. Nem szóltam bele először.
– Dana? – mondta Emily, és a hangja most nem volt fensőbbséges; sokkal inkább vékony volt, szinte reszketeg. – Hallottam… hallottam, mi történt a cégnél. Apa és anya teljesen összeomlottak. Azt mondják, hogy a diszkrecionális számla miatt leállhat a cég működése, és… és apáék részvényeit is zárolhatják.
– Igen, hallottam én is – feleltem hűvösen.
– De… de hát ezt nem teheted velük! – kiáltott fel Emily, és a hangjában ismét feltámadt a megszokott, védelmező düh, amit mindig akkor vett elő, ha a szülők kényelmére veszély leselkedett. – Ők a szüleink! Ha a cég tönkremegy, mi lesz a családdal? Miből fogják fenntartani a házat? Hogy gondolhatod, hogy csak úgy felborítasz mindent egy ezer dolláros vita miatt?!
Mély levegőt vettem. Az ablakon túl a sötétedő égbolt lassan átvette az irányítást a vármegye felett.






