Odaléptem a nappali falán lévő kis asztalkához, és a telefonomat – amelyen a videó folyamatosan ment – ráhelyeztem a kis tartóra, pontosan úgy, hogy mindketten lássák a képernyőt, miközben én lassan kitártam a hálószoba ajtaját.
– Íme, az anyósod által készített „meglepetés” – mondtam.
A telefon képernyőjén – és a nyitott ajtón át is – tisztán látszott, ahogy az ágy közepén lévő ágytakaró alatt valami megmozdul. Hirtelen a fekete mintás ágytakaró alól előbukkant egy hatalmas, sötét pikkelyes fej, nyelvével a levegőt szimatolva, majd a kígyó méltóságteljesen és fenyegetően körbetekeredett a párnákon.
Péter hátrahőkölt, az arca hirtelen papírvékonyra sápadt, a torkából pedig egy elfojtott kiáltás szakadt fel.
– A… az egy kígyó! Hogy a fenébe… mi a fene ez?! Hogy került egy mérges kígyó a mi ágyunkra?!
Margit arca ekkor olyan lett, mint a halotté. A szemei dülledtek voltak, a szája tátva maradt, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megpróbált hátrahátrálni a bejárati ajtó felé, de a lábai remegtek.
– Kérdezd meg az édesanyádat, Péter – mondtam hűvösen, és a telefonomat a kezembe véve Margitra szegeztem a tekintetemet. – Mert ő volt az, aki ma délben, fényes gumikesztyűben behozta ezt a szörnyeteget egy fekete zsákban, és ráborította arra az ágyra, amelyről nagyon jól tudta, hogy minden nap ott pihenek. Pontosan tudta, hogy halálosan félek a kígyóktól, és arra számított, hogy amikor lefekszem, halálra mar.
Péter lassan Margitra fordította a tekintetét. A döbbenet, ami az arcán ült, hamarosan átadta a helyét egy olyan sötét, fagyos dühnek, milyet még soha életemben nem láttam rajta.
– Anya… – Péter hangja alig volt hallható, de annyi jeges méreg volt benne, hogy Margit megremegett tőle. – Ez… ez igaz? Te tetted ezt? Te akartad megölni a feleségemet?
Margit a fejét rázta, a könnyei patakokban folytak az arcán, és hisztérikusan hadonászni kezdett a kezeivel.
– Nem! Nem! Hitetlenkedtek! Ez egy csapda! Ő… ő akar tönkretenni minket! Ő hozhatta be, hogy rám kenje! Péter, higgy nekem, én ilyet soha…
– Elég! – ordította Péter olyan hangerővel, hogy a lakás ablakai belecsobbantak. – Mindent hallottam! A biztonsági kamerák az előszobában… és a te saját reszkető arcod mindent elárul! Hogy voltál képes erre?! Hogy voltál képes egy ilyen aljas, gyilkos merényletet kitervelni a saját menyed ellen a saját házunkban?!
Margit ekkor végleg összeomlott. A térdei megrogytak, és a padlóra rogyott, miközben a kezével az arcát takarta, és hangosan zokogni kezdett. De ez a zokogás már nem a megbánásé volt, hanem a lebukás tiszta iszonyatáé.
Péter mély levegőt vett, majd a telefonjáért nyúlt. Ránézett rám, a szemeiben mély bocsánatkérés és megsemmisülés tükröződött.
– Hívom a rendőrséget. És hívom az állatmentőket is, hogy távolítsák el ezt a fenevadat.
Néhány perccel később a lakásunk újra megtelt. De ezúttal nem a családi béke, hanem a villogó kék rendőrségi fények és a szirénák hangja töltötte be az utcát. A rendőrök bilincsben vezették el Margitot, aki még a lépcsőházban is hisztérikusan kiabált, hogy ártatlan, de a fekete gumikesztyűk, amelyeket a konyhai szemetes alján találtak meg, és a videófelvétel mindennél világosabban bizonyította a bűnösségét.
A kígyót a szakemberek biztonságosan befogták és elszállították. Az ágyunkat aznap este teljesen átpakoltuk, a lepedőket kitéptük és kidobtuk. De a legfontosabb az volt, hogy a mérgezett légkör, ami év évek óta fojtogatta a házasságunkat, végre örökre eltűnt.
Péter aznap este zokogva kért tőlem bocsánatot, amiért soha nem vette komolyan, hogy az édesanyja mennyire mérgezi a kapcsolatunkat. Megígérte, hogy soha többé nem engedi, hogy bárki – még a saját családja sem – ártson nekem. Margit pedig megkapta a leckét: megértette, hogy a gonoszság, amit másoknak szánt, végül mindig a saját fejére hullik vissza.






