– Nem bújok el, Elias – mondta határozottan. – Ez az én harcom is. Ha ők a feleségét keresik az apacsoknak, akkor rám is tartozik.

A lovasok megálltak a kapu előtt. A vezér, egy gőgös, vastag bajuszú hadnagy, lenézett a nyeregből Eliasra, kezét a pisztolytáskáján pihentetve.

– Ward! – kiáltotta a tiszt. – Azt a hírt kaptuk, hogy befogadtál egy szökevényt. Egy apacs nőt, akinek a törzse megszegte a békemegállapodást a tegnapi nap folyamán a déli bányánál. Add ki nekünk békésen, különben a hazaárulás vádjával mindketten bíróság előtt feleltek!

Elias nem mozdult. A puskája a kezében stabilan tartotta a vonalat a tornác lépcsője előtt. A sivatagi szél hirtelen felerősödött, a por kavarogva csapódott a lovak lábához.

– Itt nincs semmiféle hazaárulás, hadnagy – mondta Elias hideg, mély hangon. – Ez a nő a feleségem. Törvényes házasságkötéssel, a békemegállapodás értelmében. Ha valaki idegenként zaklatja a tanyámat, az ön maga.

A hadnagy arcán eltorzult a mosoly.

– Törvény? A törvényt mi írjuk itt, a határon! – rántotta elő a revolverét a hadnagy. – Ha nem adod ki azonnal…

Mielőtt a tiszt fejezhette volna be a mondatot, Naira kilépett a tornácra, közvetlenül Elias mellé. A hátát egyenesen tartotta, a kendője megrebbent a szélben.

– Nem megyek sehova – mondta Naira, és a hangja tisztán és élesen zengett a feszült csendben. – A föld, amin álltok, nem a tiétek. És a szabadságunkat sem fogjátok elvenni többé!

A hadnagy arcára kiült a düh. Felemelte a fegyverét, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, egyetlen éles lövés dördült el a fák mögül.

Nem Elias lőtt.

A dombtetőről, a sziklák árnyékából egyetlen figyelmeztető lövés csapódott be a tiszt lova elé a porba. A ló megvadult, ágaskodott, mire a hadnagy kétségbeesetten próbálta uralni az állatot. A fák közül hirtelen fél tucat apacs harcos rajzott elő, íjaikat és puskáikat a katonákra irányítva. Chaska főnök fiai voltak azok, akik csendben, a sivatag rejtett ösvényein követték a eseményeket, hogy védelmet nyújtsanak, amikor a szükség úgy kívánja.

A hadnagy arcáról elszállt a szín. Rájött, hogy csapdába estek. A katonák lassan, vonakodva leeresztették a fegyvereiket.

– Még találkozunk, Ward! – sziszegte a tiszt, majd sarkon fordította a lovát, és a társaival együtt sebes vágta közepette elviharzott a sivatag irányába.

—

A csend visszatért a tanyára. A feszültség lassan elült, de mindketten tudták, hogy ez csak az első összecsapás volt.

Elias letette a puskáját, és Naira felé fordult. A lány még mindig ott állt mellette, a keze a kés markolatán pihent, de a tekintete már nem a veszélyt kereste. Felnézett a férfira, és a száján egy halvány, őszinte mosoly futott át.

– Azt hiszem – mondta Naira halkan –, ez a ház mégiscsak biztonságosabb lett, mint hittem.

Elias odalépett hozzá, lassan átkarolta a vállát, és kitekintett a végtelen arizonai horizont felé, ahol a lemenő nap aranyló fénybe borította a sivatagot.

– Nem a ház biztonságos, Naira – mondta Elias halkan. – Mi vagyunk azok. Együtt.