A borítékra rá volt írva Arthur Kincaid öreg, remegő kézírásával: *„Clarának és az unokáimnak. Csak Thomasnak átadni a temetés napján.”*

– Arthur papa – mondtam, és a hangom elhalkult, miközben a koporsóra sandítottam – tudta, hogy közeledik a vég. És tudta azt is, hogy a fia és a felesége mit műveltek a hátunk mögött. Az öreg úr nemcsak a szeretett unokáit akarta látni halála előtt – akiket titokban, évente kétszer mindig meglátogatott a nyaralónkban, miközben ti azt hittétek, hogy csak üzleti úton van –, hanem azt is, hogy véget vessen ennek a színjátéknak.

Kinyitottam a borítékot. Kivettem belőle egy hivatalos, ügyvéd által hitelesített végrendelet-kiegészítést és egy köteg sárgult, de tökéletesen olvasható dokumentumot.

– Thomas – mondtam, és a levelet a mellkasához nyomtam, hogy meg kelljen fognia. – Arthur papa a teljes Kincaid-vagyont, a birtokot, a részvényeket és a cég irányítását nem neked hagyta. Hanem az öt unokájának. Öt egyenlő részben. És mivel a gyerekek kiskorúak, a vagyon teljes körű kezelője… én vagyok.

A környező rokonság hangos morajlásban tört ki. Valaki felkiáltott. A nagynénik a szájukra szorították a kezüket. Vanessa pedig hirtelen lehuppant egy közeli padra, a lábai egyszerűen felmondták a szolgálatot.

– Nem… ez nem lehet igaz! – üvöltötte Thomas, és a papírokat szorongatva a koporsó felé fordult, mintha az apját akarná felelősségre vonni a holtak birodalmából. – Az apám nem tehette ezt! Én vagyok az elsőszülött! Én vittem a céget! Ők… ezek a kölök… nem is léteztek a hivatalos családi fán!

– De igen, Thomas – lépett előre a kilencéves Caleb, a legidősebb fiú, akinek a szemeiben ott csillogott a dédapja makacssága és az én eszem. Egyenesen a saját apja szemébe nézett, és a hangja – bár gyermeki volt – olyan magabiztosan csengett, hogy mindenki elhallgatott. – A dédapa minden vasárnap átjött hozzánk sütit enni. És ő mondta, hogy te egy gyáva ember vagy, aki eldobta a saját igazi kincsét egy marék hamisért.

A temető csendje most olyan mély volt, hogy csak a szél susogott a fák ágai között.

Thomas Kincaid ott állt a szülei sírjánál, a kezében a végrendelettel, a feleségével, aki most már zokogva ült a padon, és azzal az öt gyerekkel szemben, akiket tíz évig megpróbált kitörölni a világból, de akik most visszatértek, hogy elvegyék azt, ami jogosan az övék.

Nem mondtam semmit többé. Megfogtam Grace kis kezét, és a gyerekekkel együtt lassan elindultam vissza a terepjárónk felé. A temetés véget ért. De a Kincaid család igazi története most kezdődött el igazán.