– Nem… ezt nem teheted meg! – kiáltotta Amber, és a hisztéria teljesen átvette az uralmat a hangján. – Mi kifizettük ezt az utat! Nekünk jogunk van itt lenni! Te egy… te egy vénasszony vagy, aki megőrült! Mark, mondj valamit! Ne hagyd, hogy ez a nő…

Mark odafordult a feleségéhez, de a szemében már nem volt sem düh, sem támogatás; csak egy mély, keserű magány és a felismerés, hogy mindent elveszített. A saját kapzsisága és a felesége gőgje miatt végleg elveszítette az édesanyját – és a jövőjét is.

– Csend legyen, Amber – mondta Mark halkan, és a hangja szinte idegenül csengett. Aztán felém fordult, a feje le volt hajtva. – Anya… én… sajnálom. Nem tudtam. Isten bizony, nem tudtam…

– Tudnod kellett volna, Mark – mondtam, és a lelkemben nem volt sem harag, sem gyűlölet; csak egy végtelen, megkönnyebbült béke. – Nem a pénz számít. Hanem az, hogy hogyan bánsz azokkal, akikről azt hiszed, hogy nincsenek helyzetben. Ma megmutattad, ki vagy. És most… itt az ideje, hogy mindenki a maga útját járja.

Henderson egy diszkrét intésre jelezte a biztonsági őröknek, akik azonnal megjelentek a bejáratnál. Nem voltak durvák, de a jelenlétük nem tűrt ellentmondást.

– Kérem, uraim, kísérjék ki a vendégeket a főbejárathoz – mondta Henderson udvariasan, de határozottan.

Amber sírva, átkokat szórva, a drága táskáját szorongatva indult el a kijárat felé, miközben a többi vendég döbbenten nézte őt. Mark egy pillanatig még ott állt, a szemében a könnyekkel, de aztán csendesen, lehajtott fejszével követte a feleségét a nyitott üvegajtók felé.

Miután a két alak eltűnt a napfényes utcán, a lobbiban lévő csend lassan feloldódott. A vendégek visszatértek a dolgaikhoz, a zene halkan újraindulni látszott, a csillárok pedig továbbra is fényesen csillogtak a márványpadlón.

Henderson odalépett hozzám, és tiszteletteljesen meghajolt.
– Készíttessek elő egy lakosztályt a felső emeleten, Margaret asszony? A legszebb óceáni kilátással?

Elmosolyodtam, és a kezemet a hűvös márványpultra helyeztem. Évtizedek óta először éreztem azt, hogy nem kell semmit elrejtenem, semmit sem kell megjátszanom. A nehéz teher, amit a vállamon hordoztam, egy pillanat alatt elszállt.

– Nem, Henderson – mondtam, és a szememben ott csillogott a szabadság fénye. – A legszebb lakosztályt köszöszönöm, de ma este… ma este inkább kimegyek a kertbe, és nézem a naplementét. Egyedül. Mert most először, hosszú idő után… teljesen otthon érzem magam.