Hajnal előtt nem sokkal tompa zaj hallatszott a távolból. Nem a szél volt. Nem is a vadlovak.
Patadobogás. Több ló, közeledő ügetés a kanyon fel vezető szűk ösvényen.
Ethan egy szempillantás alatt felpattant. A puska csövébe csúsztatott egy töltényt, a mozdulatai automatikusak, halálpontosak voltak – a régi fejvadász reflexek, amelyeket tizenkét év alatt sem tudott kitörölni magából a homok.
A főajtó hirtelen kinyitódott, és Shada lépett ki rajta. Nem volt rajta a rongyos utazóruha; egy egyszerű, sötét bőrmellényt és nadrágot viselt, kezében egy éles vadászkéssel. A szemeiben nem volt félelem. Csak az a fenevad-szerű éberség, ami a sivatagi vadakat jellemezte.
– Jönnek – mondta Shada halkan. – Négyen vagy öten. A bányászat emberei. Megtalálták a lábnyomainkat a patak medrében.
Ethan a kapu felé nézett. A hajnali szürkületben, a kerítés vonalán túl, árnyak körvonalai rajzolódtak ki. Lovasok voltak, pisztollyal a kezükben, óvatosan, lassan közeledve a tanya felé.
– Menj vissza a házba a gyerekekkel – mondta Ethan, és a hangja most parancsoló volt, ellentmondást nem tűrő.
Shada azonban nem mozdult. Egy lépéssel Ethan mellé lépett, és felemelte a kését.
– Tizenkét éve elváltunk, Ethan, mert azt hitted, a fájdalom az egyetlen dolog, ami összeköt minket. De tévedtél. Ma este nem a múltért harcolunk. Hanem azért, hogy holnap is legyen napfelkelte.
A lovasok megálltak a kapu előtt. A vezér – egy magas, szakállas férfi, vastag bőrkabátban – lehajolt a nyeregből, és felnézett a tornácon álló két alakra.
– Hé, tanyás! – kiáltotta a férfi rekedt, durva hangon. – Tudjuk, hogy apacs nők rejteznek nálad. Adjátok ki őket szép szóval, és akkor talán megengedjük, hogy ez a fa megmaradjon a fejed felett. Ha nem… hát, a tűz gyorsan viszi a száraz gerendákat.
Ethan nem válaszolt azonnal. Lassan felemelte a puskáját, a csövet egyenesen a beszédes idegen mellkasára célozva. A holdfény megcsillant a fémtesten, és a csendben kivehető volt a sörétescső kattanása.
– Ezen a portán – mondta Ethan hangosan, tisztán, úgy, hogy a hangja visszhangzott a kanyon sziklái között –, egyetlen szabály van. Aki kopogás nélkül jön be, az nem a saját lábán távozik.
A lovas arcán a gúnyos mosoly egy pillanat alatt megfagyott. Lassan a pisztolytáskája felé nyúlt, de mielőtt elérhette volna a fegyverét, Ethan meghúzta a ravaszt.
A dörrenés betöltötte a völgyet. A madarak riadtan repültek fel a cottonwood fa ágairól, és a sivatagi reggel csendje végleg darabjaira hullott.
De a harc, amely ott kezdődött a hegyek lábánál, nem a vég volt Ethan Callahan számára. Ez volt az újjászületés véres, kérlelhetetlen nyitánya.






