A nehéz, sötétkék bársonyfüggöny ráncai között a levegő szinte állt, átitatódva a kinti pörköltek, a drága kölnik és a közeledő születésnapi torta édes, fojtogató illatával. A sarkam még mindig szorosan a falhoz simult, de a lábfejem már zsibbadt a hosszú, mozdulatlan várakozástól. A körmömmel görcsösen szorítottam a kis, kopott fejű porcelánbabát – az egyetlen olyan tárgyat, amit megengedtek, hogy magammal hozzak a szobámból, mielőtt apu ideállított. A baba bal szeme már régen kiesett, egy kis sötét lyuk tátongott a helyén, de most valahogy mégis biztonságérzetet adott, mintha egyetlen barátom lennék ebben a hangos, idegen világgal teli házban.

A padlón át hallottam a vendégek nevetését. Valaki megint elviccelődött a negyven gyertyával, mire apu harsány, fojtogató kacagása felelte meg a többieknek. A hangja olyan volt, mint egy jól olajozott gép: kedves, vendégszerető, büszke apa.

Aki sosem létezett a négy fal között.

A bal oldali arcomon a bőr még mindig lüktetett. Két nappal ezelőtt történt – amikor apu arra dühödött be, hogy a konyhában elejtettem a porcelántálat, és az darabokra tört a csempén. A csuklóm körüli kötés szorított, a fehér géz alatt a bőr égett. De a legfájdalmasabb mégsem a testem volt, hanem az a fojtogató magány, amit az okozott, hogy tudtam: odakint, alig néhány méterre tőlem ott vannak azok az emberek, akik szerethetnének, ha tudnának az igazságról.

Moster Rachel ezüst magas sarkú cipője megpördült a parkettán. Hallottam, ahogy a sarka élesen kopog, miközben apuhoz lép.

– János, komolyan mondom, hiányzik a kislány – mondta Rachel hangja, amely átszűrődött a függöny vastag anyagán. – Nem is köszöntött fel. Nem akarod, hogy felmenjek hozzá? Csak egy pillanatra beugranék, egy puszira.

A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult. Ha Rachel most felmegy a szobámba, és meglátja az üres ágyat… ha kiderül, hogy apu hazudott az egész háznak… A lélegzetem is elakadt. A szívem úgy vert a bordáim között, mint egy kétségbeesett madár.

Apu hangja azonban azonnal hirtelen megkeményedett, bár a kedvesség mázát még éppen rajta tudta tartani:
– Jaj, Rachel, kérlek, ne zavard! Tudod milyenek a tinédzserek. Migrénje van, szegény, egész nap a sötét szobában feküdt. Az orvos is megmondta, hogy teljes csendre van szüksége. Ha most bemész hozzá, csak kiborítod. Hagyjuk aludni.

– Hát, ha te mondod… – sóhajtott Rachel. – De holnap mindenképpen megnézem.

Ekkor történt.

A kis, kopott cipőm talka – egy óvatlan pillanatban, ahogy a lábam megremegett a kimerültségtől – hirtelen megcsúszott a simára waxyzott parkettán. Egy halk, de éles *karcoló* hang hallatszott: a bőr a fához dörzsölődött.

A kinti morajlás egy pillanatra elhalkult.

Nem volt hangos zaj, de a csend, ami követte, hirtelen sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint azelőtt.

– Mi volt ez? – kérdezte valaki a távolabb lévő vendégek közül.

Apu nem felelt azonnal. Hallottam a lépteit, amilyen gyorsan, szinte fenyegetően közeledtek a függönyhöz. A cipője kemény talpa nehezen csattant a fán. Azt akarta, hogy halljam a fegyelmet a lépteiben.

De mielőtt apu elérhette volna a függönyt, egy másik hang szólalt meg alacsonyan, de olyan határozottan, hogy a ház összes többi zaja azonnal elhalkult előtte:

– János. Miért mozog a sötétkék bársony?

Nagymama volt az.

A fekete, lapos cipői ott álltak a függöny szélénél. Nem mentek el a tortáért, nem nevettek a vicceken. Nagymama ott maradt. És az öreg szeme, az éles, mindent látó tekintete sosem tévedett.

Apu hangja hirtelen megtört, a mesterséges kedvesség hirtelen elpárolgott belőle:
– Anyu… semmi különös, csak a huzat fújja be a terasz felől, tudod…

– János – mondta Nagymama, és a hangja most nem kérdés volt, hanem parancs. – Húzd el azt a függönyt.

– Anyu, kérlek, ne csinálj jelenetet a vendégek előtt…

– Mondtam, hogy húzd el!

A következő pillanatban a sötétkék anyag hirtelen felrepült. A vakító, aranyszínű csillárfény belesuhant a rejtekhelyembe, és olyan hirtelen vakított el, hogy a kezemet a szétzúzott arcocskám elé kellett emelnem.

A vendégek beszélgetése azonnal elhalt. A zene is elhallgatott a sarokban lévő hangszóróból. A hatalmas ebédlőben huszonkét ember fordult felénk, és a poharak meg a tányérok csörrenése is megszűnt.

Nagymama állt ott a legelöl. Az arca sápadt volt, a szemei pedig tágra nyíltak a döbbenettől és a haragtól. Nézett rám, ahogy ott kuporogtam a sarokban, a térdemet a mellkasomhoz húzva, a piszkos pulóveremben, a bekötözött csuklómmal és a bal orcámon lévő, még friss, lila foltokkal. A kezemben pedig ott szorítottam a kopott babát.

Apu ott állt mellette, a kezét kinyújtva, az arcán a hamis mosoly máza darabokra hullott, mint a rossz vakolat.
– Emma… miért jöttél ki? Azt hittem, fent vagy… – dadogta, de a szavai már senkit semgyőztek meg.

Nagymama nem nézett a fiára. Egyetlen pillantást sem vetett apámra. Letérdelt elém a kemény padlóra, teljesen figyelmen kívül hagyva a drága, selyem szoknyáját. A hideg, idős kezei gyengéden, de határozottan átfogták az én remegő ujjaimat.

– Ó, édes kincsem… – suttogta, és a szeme megtelt könnyel. – Ó, drága kisunokám… mi a csuda történt itt?