– Te csak azt vetted meg, Edgar, ami a porban van – mondta az asszony, és a hangja nem remegett meg. – Azt a házat, ahol apád soha nem volt boldog, mert csak a látszatot építette. A magtárat, amit három hét alatt tönkretettél, mert azt hitted, a pénz magától terem a zsebedben. De a földet, ami táplált minket, amikor te már azt sem tudtad, hol van Mexico, azt apád a hegyen hagyta. Nekem.

Jessica ekkor lépett ki a konyhából, a narancssárga elektromos főzőlap zümmögése mögül, és éles hangon közölte:
– Ez csalás! Feljelentjük! A közjegyzőnél mindent aláírt! Ez a miénk!

Don Efrén gúnyosan elmosolyodott, és a furgonjára támaszkodva így szólt:
– Hölgyem, a közjegyzőnél aláírták azt, amit a fia eléd tett. De a San José del Monte-i föld nem a falu határán belül van. Az egy különálló birtokegység, amelynek a tulajdonjogát Rosendo Mireles soha nem vitte be a községbe, mert tudta, hogy ha a fia visszatér Amerikából a dollárálmaival, először a könnyű préda után nyúl. Apád jobban ismert téged, Edgar, mint te saját magadat.

—

## VI. Fejezet – Az utolsó zsák gabona

Edgar azon a délutánon autóba ült a feleségével. Nem kiabáltak már. A vereség csendje nehezedett rájuk, az a nehéz, fojtogató csönd, amit a saját kapzsiságuk szőtt köréjük. A fekete kisteherautó kerekei felverték a port San Mateo Tlaixpan útján, és ahogy kanyarodtak kifelé a főút felé, Jessica még egyszer hátranézett a lehúzott ablakon keresztül. Consuelo nem intett nekik. Nem is állt ott a kapuban. Már a hátsó szobában volt, és a Guadelupei Szűzanya képe előtt ült.

A következő hétfőn reggel Consuelo kinyitotta a magtár ajtaját. Nem a fia lakatját használta – azt Don Efrén egyetlen határozott mozdulattal lefeszítette egy feszítővassal, majd a fémhulladék közé hajította.

A falu parasztjai újra ott álltak a sorban. Don Crescencio, doña Refugio, és a fiatalabbak, akik már azt hitték, hogy soha többé nem kapnak vetőmagot hitelbe. Consuelo ott ült a kopott faasztal mögött, a kezében a tollal, amit Rosendo hagyott rá. Nem tudott olvasni, de a számokat ismerte. És a memóriája, mint egy régi, pontos óramű, továbbra sem tévedett.

– Négyszáz pesóval tartozol, Crescencio – mondta az öreg asszony, amikor a férfi letette a pénzt a pultra. – De ne fizess mindet. A fele elég. A többi maradjon a jövő évi termésre.

Don Crescencio bólintott, a szeme sarkában egy apró könnycseppel, és mélyen meghajolt az asszony előtt.

A hegyoldali birtokon, San José del Monte-ban pedig megindult az élet. A forrás vize tiszta volt, az olajfák ezüstösen csillogtak a déli napfényben, és a föld – az a föld, amit Edgar elfelejtett megkeresni – pontosan úgy várta a magot, mint negyven évvel ezelőtt, amikor Rosendo és Consuelo még fiatalon, kéz a kézben járták az ösvényeket, mielőtt a világ megváltozott volna.

Consuelo este, amikor leszállt az este, kinyitotta a medált. Az öt szám ott ragyogott a tenyerében. Nem zárat nyitottak már, hanem egy életet, amelyet semmilyen amerikai dollár nem tudott megvenni.