Ránéztem. A tekintetében egyszerre volt jelen az együttérzés és a csodálat.
– Az évek során megtanultam, Lydia, hogy a csaták, amelyeket érdemes megvívni, ritkán azok, amelyeket egy terített asztal mellett kezdenek – válaszoltam halkan, miközben a poharamból kortyoltam egyet a vízből.
Lydia halványan elmosolyodott. – Maga nem akárki, ugye? Azt mondta, dolgozott a haditengerészetnél… de van ebben valami több is. Azt a tartást, amivel most itt ül, nem lehet csak úgy adminisztrációval megszerezni.
Nem feleltem azonnal. A tekintetem ismét Daniel felé tévedt. A fiam épp egy pohár pezsgőt emelt a főasztalnál, miközben a dandártábornok valamit mondott neki. Daniel arca feszült volt; látszott rajta, hogy amint lehetséges, körülnéz a teremben, hogy lássa, hol ülök. A szeme átpásztázta az első sorokat, ahol Caroline mosolyogva hajolt hozzá, majd a tekintete lassan hátrább kalandozott. Amikor a szeme megakadt a szervizajtók melletti asztalon, a mosolya egy pillanatra megfagyott. A keze a pohár szárán megremegett.
Megértette. Abban a pillanatban, amikor meglátta, hová ültetett a felesége, valami megváltozott a tekintetében.
De mielőtt még reagálhatott volna, a terem túlsó végéből egy ismerős, határozott léptekkel kísért alak indult el a mi irányunkba. A zubbonyán lévő arany díszítések és a parancsnoki jelvények minden lépésnél megcsillantak a fényben. Admiral Vance volt az. A bázis legfőbb parancsnoka.
A környéken azonnal csend támadt. Az emberek megtorpantak a beszélgetésben, a pincérek megálltak a tálcáikkal. Mindenki azt hitte, az admirális a főasztal felé tart, hogy gratuláljon a fiatal parancsnoknak.
Ám Vance admirális nem fordult jobbra. Egyenesen átvágott a parkettán, a szervizajtók felé tartó keskeny folyosón, pontosan a mi asztalunk irányába.
Lydia elakadt lélegzettel figyelte, ahogy az öreg katona megáll a mi asztalunk mellett. A szemei élesek voltak, mint a borotva, de amikor rám nézett, az arcán egy tiszteletteljes, szinte meleg mosoly suhant át.
– Margaret? – mondta az admirális hangosan, hogy az egész hátsó szektor hallja. – Azt hittem, eltévedtél a hajón. Azt mondták, a tiszti asztalnál a helyed, nem itt, a viharvert veteránok mellett.
A teremben hirtelen olyan csend lett, hogy a leghátsó sarokból is hallani lehetett a jégkockák koccanását a poharakban. Caroline Mercer a főasztalnál hátrafordult, a szeme kerekre nyílt a döbbenettől. Daniel pedig felállt az asztalától, az arca teljesen elfehéredett.
– Admiral Vance – feleltem, miközben lassan felálltam az asztaltól, kiegyenesedve a legegyszerűbb ruhámban is. – Nem tévedtem el. A helyemet jelölték ki itt. A fiatalabbaknak szükségük van a térre a főasztalnál.
Az admirális ránézett a helyjegyemre, majd a mellettem lévő üres székekre, végül a távolban álló Caroline-ra, akinek a arcáról teljesen eltűnt a mosoly. Vance admirális szája keskeny vonallá húzódott össze. Ismerte a múltamat. Tudta, hogy tíz évvel ezelőtt ő maga tisztelgett nekem, amikor átvettem a flotta logisztikai parancsnokságát.
– Barátom – mondta az admirális, hangját megemelve, hogy a feleségem nevetése helyett mindenki őt hallja –, egy flottaparancsnok soha nem ül a sarokban, amíg én vagyok a parancsnok ezen a bázison. Gyere velem, Margaret. A főasztalnál vár a helyed. Ott, ahová valóban tartozol.
A teremben feszült suttogás indult el. Lydia tátott szájjal nézett rám, mintha épp most jött volna rá, hogy egy kísértettel vagy a haditengerészet egyik élő legendájával ül egy asztalnál.
– Köszönöm, admirális – mondtam hűvös udvariassággal –, de jól megvagyok itt hátul. Legalább innen jobban látni a kijáratot, ha a vacsora túl hosszúra nyúlna.
Az admirális elnevette magát, egy mély, zengő nevetéssel, amely megtöltötte a termet.
– Te sosem változol, Margaret! De azért gyere el velünk. A fiam – azaz Daniel – biztosan örülni fog, ha az édesanyja a közelében ül, nem pedig a hátvédségben.
Daniel már ott is termett mellettünk. A léptei nehezek voltak, a homloka izzadt.
– Anya… – kezdi reszketeg hangon. – Sajnálom. Nem tudtam… Caroline azt mondta…
Ránéztem a fiamra. A csillogó egyenruha, az új rangjelzés, a parancsnoki cím – mindez hirtelen nagyon törékenynek tűnt a gerinc nélkül, ami alatta rejtőzött.
– Semmi baj, Daniel – mondtam halkan, de tisztán, úgy, hogy ő is megértse. – A rang nem teszi az embert gerincessé. Csak azt mutatja meg, milyen magasan áll. De ha valaki nem mer odaállni az édesanyja mellé, amikor egy idegen elűzi a helyéről… nos, akkor az a rang semmit sem ér.
A fiam elhallgatott. A szemeiben a bűntudat és a szégyen fojtogató keveréke ült. Caroline odafutott hozzájuk, a magas sarkúja kopogott a márványon, az arca vörös volt a dühdtséggel és a zavartól.
– Margaret, kérem… – lihegte Caroline. – Ez csak egy félreértés volt! Azt hittem… azt hittem, kedvesebb lenne neked egy csendesebb hely…
– Kedves volt, Caroline – mondtam, miközben felvettem a táskámat. – Pontosan tudtam, mit csinálsz. És azt is tudtam, hogy a fiam hagyja. De ne aggódj. Én már nem kérek ebből a társaságból.
Megigazítottam a táskámat a vállamon, rábólintottam az admirálisra, majd lassan elindultam a kijárat felé. A hátam mögött a terem teljesen elnémult, és én tudtam, hogy Daniel ezen az estén talán megkapta a hőn áhított parancsnoki címet, de a tiszteletet, ami igazán számított volna, végleg elveszítette.






