Vanessa a táskájáért kapott, és a manila borítékot dühösen felkapta az asztalról.
– Ezt még megbánod, Ed! – kiáltotta, és a hangja megremegett a tehetetlen düh miatt. – A papírok benne vannak a rendszerben. A bróker azt mondta, a szerződés alatti aláírás…
– A bróker, Mark, holnap reggel egy nagyon kellemetlen levelet fog kapni Arthur Vance-től – mondtam, és a nevet, amit Carol egy régi jogi ügyben is ismért, szándékosan ejtettem ki tisztán és hangosan. – És ha megpróbáljátok elmozdítani a dolgokat a tavi ház környékéről, a rendőrség nemcsak az ingatlanügynököt, de a csalásban részt vevő összes rokont is meg fogja találni. Mert tudjátok… a ház nem a nevemre volt egyszemélyesen írva. A vagyonkezelői jogokat Carol halála előtt úgy alakítottuk ki, hogy sem Daniel, senki más nem adhatja el a hozzájárulásom nélkül.
Vanessa arca hirtelen halálfehér lett. A boríték a kezében megremegett.
– Ez… ez lehetetlen…
– Semmi sem lehetetlen, ha az ember harminc évig bíróságokat és középületeket tervezett – mondtam halkan. – Ismerem az alapokat, Vanessa. És a te alapjaid most nagyon repedeznek.
Daniel összetörve állt ott. A fia volt annak a nőnek, aki a tavi stégen tanult meg úszni, és most ott állt a saját felesége mellett, aki a pénzért cserébe el akarta adni az emlékeit.
– Apa… – suttogta Daniel, és a léptei felém indultak. – Én… én nem tudtam, hogy ez… Vanessa azt mondta, ez csak egy előzetes egyeztetés…
– De tudtad, Daniel – mondtam, és a hangomban nem volt düh, csak egy mély, nehéz csalódottság. – Tudtad, hogy ott vagyok, amikor Carol megkért, hogy vigyázzak a házra. Tudtad, hogy minden fának története van. De a kényelem fontosabb volt számodra, mint az ígéret.
Vanessa hirtelen megfordult, és a kocsijuk felé vette az irányt. – Jössz, Daniel? Vagy itt maradsz ebben a koszos kis mocsárban az öregapáddal meg a halott felesége emlékeivel?
Daniel még egy pillanatig habozott. Rám nézett, aztán a borítékra, majd a tóra, ahol a fűzfa árnyéka lassan ráhúzódott a vízre. De a gerince nem volt elég erős. Megfordult, és némán, lehajtott fejjel utána ment. A fekete szedán motorja felbőgött, a kavicsok felcsikorogtak a kerekek alatt, és néhány másodperc múlva csak a por és a csend maradt utánuk.
A születésnapi parti véget ért. A rokonok lassan elköszöntek; néhányan megveregették a vállamat, mások csendesen elsétáltak. Senki sem evett a hamburgerből.
Amikor az utolsó autó is elment, ott maradtam egyedül a hatalmas piknikasztalnál. A nap lenyugodott a horizont mögött, megfestve az eget bíbor és hamuszürke színekkel.
Bementem a házba. Nem a fiam lakásába, nem Clearwaterbe, hanem a saját otthonomba.
A tavi házban.
A konyhában felkapcsoltam a lámpát. A polcon ott állt Carol cserépkannája, mellette a fa vágódeszka, amit ő maga csiszolt le. Odaléptem az ablakhoz, és kinyitottam. A hűvös, nedves tavi levegő beáramlott a szobába, magával hozva a víz, a fenyő és a fűzfa illatát.
Leültem a régi karosszékbe, amit még az apósomtól kaptunk ajándékba az esküvőnkre. A zsebemben ott lapult a régi kulcs, és tudtam, hogy a harc még nem ért véget. Vanessa és a bróker valószínűleg megpróbálnak majd más utakat találni, és Daniel is ott lesz a gyengeségével. De ahogy a sötétség lassan ráborult a tóra, és a távoli hullámok csapkodása elért a stéghez, megértettem valamit.
A falak erősek voltak. Az alapok mélyen benne éltek a földben. És amíg én itt vagyok, semmi sem fog megsemmisülni abból, amit együtt építettünk.






